Rate this item
(0 szavazat)

fsu 42.jpg - 57.78 KbKülönleges megtiszteltetés ért jó egy hónappal ezelőtt – Szomolai Tibor, kortárs felvidéki író frissen megjelent, harmadik kötetével csengetett be a postás. A könyvküldést megelőző telefonbeszélgetés során annyit kért tőlem a szerző, akivel néhány évvel ezelőtt a TÁR-LAK Szalonban tartott bemutatója során ismerkedtem meg, hogy írjak egy ismertetőt legújabb regényéről. Mi a címe és mi a témája? – tettem föl neki kíváncsian a kérdést. A klán – hangzott a rövid válasz, majd kis szünet után hozzátette: maffia és politika a Felvidéken. Ezután tényleg kíváncsian lestem a postást, majd kissé borzongva lapoztam bele a házhoz küldött kötetbe. Hát, nem egy lányregény, állapítottam meg pár perc után, de később becsülettel elolvastam, hogy aztán félre is tegyem egy időre, egészen a mostani könyvbemutatóig.

Nem könnyű témát választott Szomolai Tibor, bár saját állítása szerint inkább úgy érzi, hogy a téma találta meg őt magát. A Felvidéki saga nagy sikerű, egy felvidéki család történetén keresztül bemutatott históriai tabló megalkotása, majd az utána következő, a kisebbségi sors lehetséges kitörési pontjait taglaló Fáklyavivő megírása után, egy olyan téma feldolgozása következett a jelenleg Rimaszombatban élő írónál, amit nem sokan mertek volna felvállalni. Mondhatni darázsfészekbe nyúlt a regényíró, hiszen nem sok mindenki merte volna feszegetni az 1990-es évek, tehát az ún. rendszerváltást követő időszak zűrzavaros, képlékeny, a politikát és a közéletet lassan eluraló korrupció világát, amit Szlovákiában az első miniszterelnök után, Mečiar-korszaknak neveznek. Szomolai Tibor így jellemzi ezt az időszakot regényében: „Divat lett egymásra kacsintva a lehető legdörzsöltebbnek, a lehető legnagyobb csirkefogónak látszani. A tisztességes embereket lenézték, kigúnyolták és egyszerűen balfácánoknak tartották.” (251. old.) Nem csoda, hogy szinte mindenütt eluralkodott a tisztességtelenség, a haszonlesés, és ami a legszomorúbb – mindezt felülről irányították, a legfelsőbb politika diktálta a tempót, és dobolta a ritmust ebben az egyre inkább kaotikussá váló szlovákiai világban. Ebből pedig mi, felvidéki magyarok sem tudtunk kimaradni.
Hogy a politika és a bűnözés valahol egymásra talált ebben az időben, azt szinte mindenki sejtette, ha a konkrét, kézzelfogható bizonyítékok hiányoztak is. A szerző ezzel kapcsolatban megjegyzi: „Az ember akárhogy nézte, nem látott komolyabb különbséget a maffiózók és a privatizációban megtollasodott politikusok között. Pénz, hatalom, luxusautók és szép nők, mindannyiukat ugyanaz jellemezte.” (250. old.) A regény szerzője nem válogatott az eszközökben, legfőképp a szavakban és a stílusban, hogy mindezt elmondja az olvasóknak. Szinte hátborzongató jelenetek követik egymást véres leszámolásokról, lövöldözésekről, titkos találkozókról egyes maffiafőnökök és az akkori titkosszolgálat magas beosztású vezetői közt, és „természetesen” nem hiányozhat az ilyen regényből az erőszak és a durva szexualitás sem. A nagypolitika viszont – véleményem szerint – csak egy kerete a regénynek, a főszereplők a dunaszerdahelyi Pápay-klán tagjai, akik szinte a (majdnem) semmiből tűntek föl, hogy rövid idő alatt nemcsak Dunaszerdahely, hanem az egész Csallóköz, sőt, a szűkebb környék legrettegettebb embereivé váljanak. A lakosság, de legfőképpen a vállalkozók terrorizálásának és sakkban tartásának az a mértéke, amelyről a regényben olvashatunk, szinte hihetetlennek tűnik. Íme erről egy rövid ízelítő: „Elképesztő, ami Dunaszerdahelyen folyt. A város esténként szabályosan sötétbe borult. Lassan már nem akadt vendéglős, aki az esti órákban is nyitva tartott volna. Minek? Hogy megjelenjenek a gengszterek, egyenek, igyanak, összetörjenek mindent, a szórakozni vágyókat megverjék, aztán fizetés nélkül diadalittasan távozzanak? Ezért nem érdemes nyitva tartani. Az sem segített, ha a tulajdonos megfizette a védelmi pénzt.” (325. old.)
Bennem sokszor felvetődött a kérdés az olvasás során, hogy vajon miért kellett ezt a regényt megírni. Meg kellett egyáltalán írni? A választ a könyvbemutatón kaptam meg. Szomolai Tibor elmondta, hogy nagyon nagy az emberek – mondhatjuk úgy is: a Nép – felelőssége a jövőt illetően. Sorsunkat valahol mi is irányítjuk, legalábbis felelősen kellene élni a mindennapjainkat. Az, hogy a helyzet ennyire elfajult az 1990-es években, nem a véletlen műve. Egyszerűen nem figyeltünk oda a politikusokra, a vezetőkre, mindenki némán eltűrte, hogy az egykori elvtársak és funkcionáriusok visszaszivárogjanak a hatalomba, vagy el se menjenek. Az egykori nagy kommunistákból lettek a legnagyobb vállalat-tulajdonosok, szinte ingyen, esetleg fillérekért került át a tulajdonukba a legértékesebb állami vagyon. A szerző szerint mintegy 70 milliárd csehszlovák korona értékű vagyon volt az, amit egyszerűen átjátszottak az újdonsült kapitalista tulajdonosok kezébe. A folyamat persze nem ment teljesen simán, akadtak nézeteltérések, összetűzések, na ekkor adták az illetőt (illetőket) a maffia kezére, hogy aztán örökre eltűnjön a színről. Cserébe az alvilág szabad kezet kapott, szabadon garázdálkodhatott az általa felügyelt területen. A dunaszerdahelyi Pápay-klán tehát egyfajta hajtása, kinövése volt ennek az országos hálózatnak, ami ily módon valahol a felvidéki történelem része.
Felmerült az a kérdés is a könyvbemutatókor, hogy miért éppen a Csallóközben, annak központjában jött létre egy ilyen szerveződés. A válasz meglehetősen egyszerű. Ez az a tájegység az országon belül, ahol talán a legvagyonosabb emberek élnek, statisztikai kimutatások alapján az itt élők rendelkeznek a legtöbb pénzzel, és ez így volt már a szocializmus évei alatt is. Persze, akkoriban még szinte kizárólag szorgalmas munkával – Csallóköz-szerte nagyban folyt a kertészkedés, fóliázás – jutottak hozzá az emberek a nagyobb pénzhez, míg az ún. rendszerváltás után sokan rájöttek, hogy spekulációval, netán a bűn útjára történő rálépéssel messzebbre, értsd: még több pénzhez jutnak. Valószínűleg ez motiválhatta Pápay Tiborékat is, hogy a bűnözést válasszák. Az pedig, hogy a politika mindezt eltűrte, sőt, partnerre talált bennük, az akkori időszak állapotát mutatja.
Személy szerint kíváncsi voltam arra is, hogy mi a szerző véleménye a felvidéki magyar politikusokról, de erre megtaláltam a választ még a regény olvasása közben, amikor a Mečiar-kormányt váltó, Mikuláš Dzurinda vezette kabinetről volt szó, 1998-ban. Ekkor a Magyar Koalíció Pártja (MKP) is a hatalomba jutott, de vajon milyen áron? „Végre a magyarok is saját jogon részesei lettek a hatalomnak. Hogy bevegyék őket a buliba, a magyar párt vezető politikusai lemondtak arról a történelmi lehetőségről, hogy tisztába tegyék azoknak a felvidéki választóiknak a jogállását, akik még most, több mint ötven évvel a második világháború után is háborús bűnösöknek számítottak. Az adott helyzetben bármit elérhettek volna, a mérleg nyelvének szerepébe kerülve nélkülük nem létezett parlamenti többség. Ennek ellenére a magyar pártvezetők szerződésben vállalták, hogy a következő négy évben a kényes nemzetiségi témákat nem feszegetik.” (347. old.)
Hogy jó szívvel ajánlom-e a könyvet elolvasásra? És ha igen, elsősorban kinek? Még a bevezetőben említettem, hogy nem könnyű, nyáresti olvasmányról, vagy netán lányregényről van szó. A téma az, ami súlyos és kedélyborzoló lehet sokak számára. Prűd vagy durva szavaktól, kifejezésektől, jelenetektől magukat rosszul érzők ne olvassák, esetleg kellő lelki felkészülés után. Gyerekek kezében úgyszintén elképzelhetetlen a számomra, de a szerző egyébként sem nekik szánta, hisz nem véletlen a 18+ figyelmeztetés a borítón. Mindenki más viszont, elsősorban a történelem, a felvidéki história és annak egy speciális szelete, időszaka iránt érdeklődők nyugodt szívvel vegyék a kezükbe. Persze, bizonyos lelki felkészülés azért nekik sem árt. Gondoljanak arra, hogy „keserű pirulát” fognak lenyelni, ami nem kellemes, nincs jó íze, és nem is nagyon esik jól. Viszont gyógyít, illetve úgy hat, hogy előbb vagy utóbb megkönnyebbül tőle az ember. Mert a gyógyuláshoz, a tisztánlátáshoz bizony sokszor újból átélhetővé kell tenni az egykori eseményeket, történéseket. Ezek pedig nem mindig kellemesek, illetve a témától függően sokszor kimondottan kellemetlenek. Mint eme regény esetében.
Nos, én már egy ideje lenyeltem a „keserű pirulát”, sőt azóta meg is emésztettem. Ennélfogva elmondhatom, hogy határozottan jobban, bár még mindig kissé kábán érzem magam. „Cserébe” viszont alaposabban kiismerem magamat a regény által taglalt időszakban. Remélhetőleg sokan követik majd a példámat! Én pedig már most kíváncsian várom Szomolai Tibor újabb könyvét, ami készülőfélben van, és állítólag nem kevésbé izgalmas témát dolgoz majd fel, mint az előző regények. Az Esztergom és Vidéke szerkesztősége nevében sok sikert kívánok hozzá!

Fotó: Szabó László

Tátyi Tibor

Tátyi Tibor

Tátyi Tibor a brünni egyetemen végzett történelem és magyar szakon. Korábban általános iskolában és középiskolában tanított, jelenleg szerkesztéssel és fordítással foglalkozik. Pedagógiai és irodalmi jellegű írásai a szlovákiai magyar pedagógusok és szülők folyóiratában, a Katedrában, a Hogyan Tovább? című lapban, az Átkelőben, a Prágai Tükörben, továbbá az Új Képben - vajdasági magyar pedagógusok lapja - jelentek meg. Párkányban él.
 

Az oldalt készítette:

Elérhetőségek

Telefon: +36 30/911 49 65

E-mail: info@evid.hu

Olvasói Levelek: olvaso@evid.hu

Impresszum

Esztergom és Vidéke - Társadalmi és Kulturális Folyóirat

  • Kiadó: Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület
    Címe: 2085 Pilisvörösvár, Szent János u. 8.
    Kiadásért felelős: Ruda Gábor
     
  • Főszerkesztő: Filemon Béla
  • Szerkesztők:

               Németh Gabriella
               Szűcs Katalin
               Horváth Gáborné
               Tátyi Tibor