Rate this item
(0 szavazat)

fsv 45.jpg - 490.24 KbDr. Botos Máté és Kőszeghy Miklós, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanárai újabb előadás-sorozatot indítottak a könyvtárban Történelmi regény – Könyv és politika címmel. 2017. szeptember 13-án tartották az őszi évadnak az első előadását: „Ellenálló könyvek”, amelyek a fennálló rendszereket bírálták. Előadásukban azt vizsgálták, hogyan viszonyul a politika az irodalomhoz és az irodalom a politikához. Maradandó értéket az irodalom ad. Közösségek életét, identitását formálta az, hogy szent könyveik alakították, formálták az életüket; például a keresztényeknél a Biblia, a hinduknál a Védák. Az emberiség az összegyűjtött bölcsességet, a tudást könyvbe rendezve adja át a következő generáció számára. A könyvnyomtatás megjelenésével felmerült, melyek azok az iratok, amelyek nem kívánatosak.

Természetszerűleg olyan írások, amelyek a fennálló rendet veszélyeztetik. Az egyház vezette be a tiltott könyvek listáját. Az Index librorum prohibitorum (latin, jelentése: tiltott könyvek jegyzéke) azon könyvek listája volt, amelyeknek olvasásához a római katolikus egyház nem adta hozzájárulását, és hívei számára kifejezetten tiltotta. A lista összeállításának az volt a célja, hogy megakadályozzák a teológiailag helytelen, a katolikus hit és erkölcs szempontjából veszedelmes tanok terjedését. Az Index hatása túlmutatott a katolikus világ határain. Hivatalosan a Hittani Kongregáció 1966. június 14-i közleményével szűnt meg, eltörlésével azonban a római katolikus egyház nem tekinti megszűntnek a könyvek és a tömegtájékoztató eszközök iránti felelősségét.
A tudás, mint információ, hatalom. Mindaz veszélyes, ami az embereket befolyásolni tudja. 1848-ig Európában mindenütt volt cenzúra. Erre példa Arany János és Petőfi Sándor levelezése, amiből kiderül, hogy léteztek cenzorok. Ők azonban nem voltak olyan szigorúak, mint az 1920-as, 1930-as években a náci, a fasiszta olasz és a szovjet kommunista rendszerekben. A XX. században a hatalom durvábban élt a cenzúra eszközével, mint a XIX. században.
A totalitárius rendszerekben az állam monopolizálni kívánta a tudás átadását, azt is irányította, hogy mit lehet tanítani, mégpedig azzal, hogy az állam meghatározza, hogy milyen diplomát fogad el. Miskolczy Ambrus: A Führer olvas című tanulmányában írt a Führer-könyvtárról, mégpedig kettős céllal: egyrészt hogy megkeresse Hitler személyiségének ártó-romboló, ám tényszerűen tömegeket lelkesítő vonásait, tehát a Hitler-mítosz alapjait olvasmányai iránymutatásával; másrészt, hogy megtalálja azokat a szellemi "gyökereket", amelyek alapjául szolgálhattak a nácizmus gondolatkörének. A díszes küllemű vagy fehér pergamenbe kötött könyvek összességükben csalódást okoznak: nem fogják át a náci teoretikusok munkáit, és kevés közöttük a figyelemre méltó kötet – amint Goebbels propagandája után, vagy esetleg Hitler sznobizmusa kapcsán feltételezni lehetett. A szerző a könyvek "faggatása" alapján először Hitler műveltségével és olvasási szokásaival kapcsolatos megfigyeléseit összegzi: a Führer kulturális "mindenevő" volt, a híresztelésekkel szemben nem sokat olvasott, inkább sok mindenbe belekapott. Számára az olvasás nem párbeszédet jelentett, hanem saját gondolatainak igazolását. Olvasási szokásaiban átvett néhány külsőséget az általa mélyen megvetett értelmiségtől. A könyveket hátulról kezdte el tanulmányozni, és ceruzával megjelölte, többször megjegyzésekkel látta el a számára figyelemre méltó passzusokat. Az olvasott könyvek alapján észrevehető, hogy a Führer műveltsége elmaradt kora nézeteitől, hiányosak voltak az ismeretei.
1936-tól kezdve Németországban közzéteszik a tiltott könyvek listáját. 12 ezer kötetet tartalmaz, olyan művek is benne vannak, amelyek egyértelműen nem tekinthetők ártóknak. A hatalom nevelési céllal tette bele. Ilyenek voltak például Erich Kästner könyvei; őt többször elvitte a Gestapo, és kizárták az írószövetségből. Az 1933-as könyvégetés során (ezen ő maga is jelen volt) az ő művei is „a német szellemmel ellentétesnek” minősítve máglyára kerültek. „Írásaiban tanúsított kultúrbolsevista magatartása” miatt nem vették fel a Birodalmi Írói Kamarába, ezzel Németországban gyakorlatilag publikálási tilalom alá került.
A fennálló politikai rendszerekkel szemben létezett az ellenállás. Voltak, akik otthon maradtak, és passzivitásba burkolóztak, de nem hódoltak be a hatalomnak. Voltak, akik kódolt formában írtak, például az erdélyi Szilágyi Domokos, Kányádi Sándor és Weöres Sándor. Örkény István drámáinak abszurditása lehetetlenné teszi, hogy valaki arra gondoljon, hogy ez komolyan vehető. Az abszurditás olyan lehetőséget teremt a szerző számára, hogy bármit leírhat, amit gondol. A Tóték őrnagy ura gyakorlatilag behelyettesíthető elvtárs úrnak is. A diktatúrák legnagyobb ellensége a humor.
Az érdeklődőknek olvasásra ajánlják Ámosz Oz: Hogyan gyógyítsuk a fanatikust című esszéjét. Ámosz Oz a legismertebb és legnépszerűbb izraeli író, tipikus bevándorlók gyermekeként érte meg Izrael régóta várt kikiáltását. Később, felnőttként többször fegyvert fogott hazája védelmében. Mégis, már a hetvenes évektől a Peace Now (Békét most) nevű mozgalom alapítójaként egyike volt azoknak a nagyon keveseknek, akik békét követeltek.
A következő regény – Csingiz Ajtmatov: Az évszázadnál hosszabb ez a nap – feladja a leckét az olvasónak, de meg is hálálja a türelmet, ugyanis az 1940 és 1980 közti szovjet történelem jól ismert korszakai vonulnak el előttünk, de egy eddig ismeretlen helyszínen, hús-vér emberek sorsán, illetve legendáin keresztül ismerhetjük meg egy végtelenül érdekes nép mentalitását. Különös véletlen, hogy éppen nemrég tett közzé a NASA egy videót, amin az Aral-tó eltűnéséről készült műholdképek láthatóak. Ha ezt végiggondoljuk, és így olvassuk a regényt, még jobban sajnáljuk Förgeteges Edigejt, akitől lassan mindenét elveszi a változó idő. Talán csak az emlékeit nem.
Fazil Abdulovics Iszkander abház származású orosz írótól A szarvasfiú című novellát ajánlották. A mű jó példa arra, miként kell a sorok között olvasni. A novellában gyakran előforduló elmélkedések leginkább az igazságosság, becsület, méltóság, aszkézis, a föld szeretete, a halál és az elhunytak tisztelete fogalomkörét érintik.

Október 11-én „Betiltott könyvekről” – olyan könyvekről, amelyekkel szemben a hatalom fellépett – tartott előadást a PPKE két docense. Ami tilos, az mindenkit vonz. A tiltott dolgok iránt nagyobb a kereslet. Németországban 1935-ben a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt kiadta a káros és nem kívánatos irodalom listáját, amely azon szerzők műveit tartalmazta, akik emigránsok, hazaárulók, idegen népek szerzői, akik nem hisznek egy új Németország kiépítésében. Például H. G. Wells, aki a science fiction műfajban írt könyveiről ismert, vagy Romain Rolland: Jean-Christophe című regénye; ez a mű a századforduló emberének vallomása, annak a nemzedéknek tapasztalatait, tévedéseit, jóhiszeműségét és csalódásait summázza, amely fellázadt az emberi értékeket, képességeket gúzsba kötő társadalom ellen. A főhős – egy német kisváros ragyogó tehetségű szülötte – Németországban, Párizsban és Svájcban vívja meg harcát a boldogságért és az igazi művészet diadaláért. Az író szenvedélyes humanizmusa hatja át a művet, ez szüli tiltakozását a művészetet áruvá züllesztő világ embertelenségével szemben.
Írók mellett művészek is be voltak tiltva, mint George Grosz, Otto Dix, akik a valóságot próbálták ábrázolni festményeiken. Félix Mendelsson-Bartholdy zeneszerző is tiltólistára került származása miatt, de 1829-ben az ő vezényletével szólalt meg újra a Máté-passió Berlinben, és ez indította el a Bach-reneszánszot.
Az előadók bemutatták azt is, milyen műveket támogatott a náci rendszer. Ilyen mű Lion Feuchtwanger: Jud Süss című munkája. A főhős, Joseph Ben Issachar Süsskind Oppenheimer 1698 februárjában született Heidelbergben, módos kereskedőcsaládban. A nagykorúság elérése után szerény induló tőkével pénzkölcsönzésbe kezdett, Frankfurtba költözött, ám nem a gettóba – ami a Német-római Birodalom területén akkoriban igazi kuriózumnak számított.
A különböző német fejedelemségekben kapott fontos megbízatások után az igazi felemelkedést a württembergi hercegnél, Károly Sándornál 1733-ban szerzett magas pozíciója (titkos tanácsos és pénzügyi főtanácsadó) hozta el a számára, ilyen tisztséget zsidó felekezetű ember addig nem viselt a birodalomban. Süsst gyakran emlegették pénzügyminiszterként is, ami gyakorlatilag igaz volt, de zsidóként ezt a szerepet hivatalosan nem tölthette be; sőt, a hatályos tartományi törvények szerint elvben semmiféle udvari tisztséget sem, mi több, a hercegség városaiban, így Stuttgartban sem telepedhetett volna le.
Az uralkodását nagy ambíciókkal kezdő Károly Sándor és pénzügyi tanácsadója felvilágosult, az állami kincstárat biztonságban tartó gazdaságpolitikát folytatott: a só, bor, textil stb. kereskedésének a jogait pénzért árulta (zsidóknak is, ami ugyancsak szokatlan volt), adókat vetett ki, amelyek alól a tartományi nagypolgárok sem mentesültek. Süsst folyamatosan támadták ellenfelei – ami nem volt ismeretlen a számára, hiszen a keresztény konkurencia Heidelbergben és Mannheimben is kezdeményezett vizsgálatot ellene, eredménytelenül.
A herceg 1737. márciusi halála után Oppenheimert azonnal perbe fogták, és börtönbe zárták ellenfelei. A tárgyalás során azonban semmit sem tudtak rábizonyítani: sem a pénzrontást és az ebből eredő haszonszerzést, sem a hivatali visszaélést, sem a felségárulást, sem Württemberg gazdasági tönkretételét. Süss a tisztességes eljárásért éhségsztrájkba kezdett, ám hiába követelt nyilvános szembesítést a vádlóival, valamint bécsi, de legalább nem stuttgarti bíróságot. A halálos ítéletről bírái már 1737 májusában, néhány héttel a tényleges tárgyalás megkezdése előtt döntöttek. A per koncepciós mivoltát jól mutatja az is, hogy a vádló fél (a tartományi karok és rendek) egyúttal Süss bírája is volt. Oppenheimert, akinek zsidó mivolta miatt, illetve azért kellett meghalnia, mert az evangélikus Württembergben a katolikus Károly Sándor legfőbb támasza lett, 1738. február 4-én akasztották föl Stuttgartban – ketrecben húzták föl, aminek az alját aztán kinyitották. A kivégzésre, amelyet 12 ezren néztek végig, nagyszámú katonaságot vezényeltek ki. Holttestét a krónikák szerint hat évig hagyták a magasban „a zsidók elrettentéséül”.
A politikai per nem tudott muníciót szállítani Süss bűnösségéhez, a korban dívó röpirat-irodalom azonban annál inkább; az utókor véleményét mindenekelőtt ezek az antiszemita kliséktől hemzsegő irományok alakították. Így csúszott össze Süss történeti személyisége a gonosz, a gazdanépre telepedő és azt kiszipolyozó, romlásba döntő parazita zsidó évszázados toposzával. 1925-ben megjelent regényéből tizenöt évvel később készült egy náci propagandafilm. A film elkészítésének munkálatait nem akárki: maga Joseph Goebbels – hivatalos címén birodalmi népfölvilágosítási és propagandaminiszter – felügyelte, s a film a nemzetiszocialista propaganda egyik legfőbb eszköze lett. Ráadásul a film – bár Feuchtwanger regényére épül – annak teljesen kiforgatott, meghamisított adaptációja. Az eredetileg nem antiszemita könyvből lett egy szélsőségesen antiszemita film, de mindezt anno a náci propaganda úgy adta el, hogy „ebben semmi antiszemitizmus sincs, hiszen még a zsidó Feuchtwanger is elismeri, hogy ilyenek a zsidók”. Már maga a bevezetés is hazugság: a kezdő felirat szerint a történet valós.
A kommunizmust általánosságban az 1984-ben figyelhetjük meg, amely egy szatirikus politikai regény és szerelmi történet George Orwelltől. Olyan disztópia (negatív utópia), amelyben a felügyelő állam tökéletes alkalmazkodást követel a polgároktól hazugságokkal, félelemkeltéssel és kegyetlen büntetésekkel. Számos eleme vált szállóigévé, főként az elnyomásról és a diktatúrákról írtak. Az 1984 világképe feltűnő és szándékos párhuzamokat mutat a totalitárius államokkal, elsősorban (de nem kizárólag) a sztálinista Szovjetunióval. Orwell olyan korban élt, mikor a zsarnokság, a diktatúra valóságosan is jelen volt a Szovjetunióban, Németországban és más országokban, ahol a kormány vasmarokkal uralkodott saját polgárain, ahol az éhezés, a kényszermunka és a tömeges kivégzések mindennaposak voltak.
Borisz Leonyidovics Paszternak Nobel-díjas orosz költő, esszéíró, műfordító, író 1948 és 1955 között keletkezett nagyregényében, a Zsivago doktorban (ismert filmváltozata a Doktor Zsivágó) az 1903 és 1929 közé eső korszak, továbbá a háborús évek orosz történelmének átfogó képét kívánta megrajzolni. 1957-ben kijuttatta regényét az országból, ami meg is jelent Olaszországban és több más nyugati országban is. Amikor neki ítélték a Nobel-díjat, durva lejárató kampány indult ellene. Művét szemétnek, őt magát árulónak titulálták. Belső emigránsnak nevezték, hozzáfűzve, hogy jobb lenne, ha valódi emigráns lenne belőle. Válaszút elé állították: vagy lemond a díjról, vagy száműzik hazájából. Az előbbit választotta. (Regénye – amely 1958–59-ben 26 hétig vezette a New York Times bestseller listáját – 1988-ig nem is jelenhetett meg hazájában.)
Szolzsenyicin a II. világháború idején tüzérként szolgált, többször kitüntették. A katonai elhárítás felfigyelt levelezésére, melyben Sztálint bandavezérként emlegette, s 1945-ben 8 év kényszermunkára ítélték. A sztálini kultusz leleplezése után, 1956-ban rehabilitálták. 1959-ben három hét alatt írta meg kisregényét, az Ivan Gyenyiszovics egy napját, melyben a saját gulagbeli élményei alapján mutatta be a lágerek rabjainak életét. A mű 1962-ben, a hruscsovi olvadás idején jelent meg. Az Ivan Gyenyiszovics egy napja az orosz lágerirodalom alapműve, s jelentősége részint abból fakad, hogy sokak számára először adott hírt a sztálini lágerekről s a bennük raboskodó ártatlan emberekről, és hogy az ember a legborzalmasabb körülmények között is ember maradhat.
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Feljegyzések a holtak házából a cári rabtelepen sínylődő író megdöbbentő erejű megnyilatkozása. A XX. századi próza több mestere tekintette példájának Dosztojevszkij e szenvedélyes vádiratát az igazságszolgáltatásban alkalmazott kegyetlen módszerek ellen. Drámai naplója korunk sok olyan időszerű kérdését érinti, aminők századunk irodalmát is élénken foglalkoztatják. Dosztojevszkij páratlan jellemábrázoló művészettel tárja fel a vele együtt raboskodó foglyok lelkivilágát, s kutatja elkövetett vétkük okát.

November 15-én, az előadás-sorozat utolsó alkalmán azokról a könyvekről esett szó, amelyek a politika szolgálatában álltak, és forradalmi átalakulásokat eredményeztek.
Marx és Engels Kommunista kiáltványa szerint a társadalom proletariátusra és burzsoáziára oszlik, a két nagy osztály között pedig feloldhatatlan az ellentét, ez pedig az osztály nélküli társadalomhoz elvezető forradalom kirobbantója lesz. Engels szerint az 1848-as forradalom „mindenütt a munkásosztály műve volt”. Engels Az olasz olvasóhoz című előszóban elmondja még, hogy ez a „Kiáltvány” igazságot szolgáltat a kapitalizmus eddigi forradalmi lázadásainak. A középkor végét és az újkor kezdetét 1300-ra teszi, amikor az olasz Dante is élt – ezért ő a feudalista rendszer utolsó és a kapitalista rendszer első költője, állítja. Kijelenti, hogy Itália volt az első kapitalista nemzet. 1893. február 1-jén ebben az előszóban leírta: „Ma is, mint 1300-ban, új történelmi korszak bontakozik ki”. Egy kérdéssel zárja ezt a részt, mégpedig azzal, hogy Olaszország megszüli-e az új Dantét, aki majd jelzi az új korszak, vagyis a proletár(munkás) korszak megszületésének időpontját.
A Cion bölcseinek jegyzőkönyvei a 20. század elején terjesztett antiszemita pamflet, amely bizonyítani kívánja az egész világra kiterjedő zsidó összeesküvést. Ismeretlen szerkesztők állították össze Maurice Joly szatirikus írásából (Alvilági párbeszédek Machiavelli és Montesquieu között) és más fiktív szövegekből. Habár többszörös bizonyítást nyert, hogy a jegyzőkönyveknél hamisításról van szó, a világ antiszemitái és az összeesküvés-elméletek hívei között még ma is sokan hisznek autentikusságában. Hitler a Mein Kampfban kijelentette, a Jegyzőkönyveknek feltétlen igazaknak kell lenniük, mivel az általa zsidó újságnak tekintett Frankfurter Zeitung autenticitásukat megkérdőjelezte. Julius Streicher a Der Stürmer nevű propagandaújságában viszont egyenesen felmagasztalta azokat. Hitler sem szégyellte a jegyzőkönyvekben szereplő idézetet „Minden, ami júda népének hasznos, erkölcsös és hasznos“ átformálva kölcsönözni: „Igaz az, ami a német népnek hasznos.” A Cion bölcseinek jegyzőkönyvei a nemzetiszocializmus alapvető szövegévé lettek. Norman Cohn brit történész találóan nevezte a Jegyzőkönyveket „a népirtás igazolásának“.
Benito Mussolini: A fasizmus doktrínája. Mint ismeretes, a fasizmus minden ideológiai tartalom, minden előre meghatározott program nélkül jött. Csak amikor Mussolini már teljesen biztos volt hatalmában, keresett ideológiai, filozófiai alapot, s vette elő Machiavellit, és tette meg a fasizmus filozófusának. Ettől a perctől kezdve Machiavelli filozófiáját nemcsak Itáliában húzták meghamisítva a mai olasz rendszerre, hanem külföldön is. A fasizmus doktrínája azt vizsgálja, hogyan működik jól egy társadalom. Voltak pozitív hozadékai is, mint például a lateráni egyezmény vagy lateráni szerződés, amely az olasz fasiszta kormány és a katolikus egyházfő között Rómában, a lateráni palotában megkötött egyezmény az olasz állam és a pápaság viszonyának rendezéséről. 1929. február 11-én írta alá XI. Piusz pápa és Benito Mussolini.
Adolf Hitler: Mein Kampf. A Mein Kampf (Harcom) Adolf Hitler nemzetiszocialista vezető egyetlen, még életében kiadott könyve, amelyet landsbergi fogsága idején kezdett el írni, miután 1923-ban az ún. sörpuccsban való részvételéért börtönbe zárták. A könyvben áttekintette addigi pályafutását, és megfogalmazta világnézetét, valamint politikai programját. A mű a nácizmus ideológiai alapvetése lett. Hitler ezzel az írással egy átfogó elméletet akart a nép elé állítani a marxizmus ellenében. Emellett úgy kívánta bemutatni addigi pályáját, mint ami pártja és az egész nép ideális vezetőjévé teszi őt a zsidóság, mint közös ellenség elleni összefogásban. Megerősítette az Nemzetiszocialista Német Munkáspárt 25 pontos programjának érvényességét. Megállapította, hogy a nemzeti szocializmus egyik elődjének számító völkisch mozgalom sikertelen maradt, és ideje lejárt; ezzel szemben a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt modern, céltudatos gyűjtőmozgalommá vált, amely sikerrel tömörítheti a weimari köztársaság nacionalista és antidemokratikus erőit.
Mao Ce-tung: A vörös könyvecske. Idézetek Mao Ce-tung elnöktől. A kínai kommunizmus, a maoizmus szent könyve először 1964 áprilisában látott napvilágot. A kínai Nagy Kulturális Forradalom alatt, 1966 és 1976 között A vörös könyvecske mintegy 500 kiadásban és 50 nyelven jelent meg, összesen 5 milliárd példányban. Ezzel a mennyiséggel minden idők második legnépszerűbb bestsellerének számít a Biblia után. S bár majd négy évtizede magyar fordítása is létezik, magyar kiadása 2010-ig nem jelent meg.
Moammer al-Kadhafi: A zöld könyv. 1975 és 1979 között jelent meg három kötetben Líbia vezetőjének, Moammer Kadhafinak nézeteit politikai és társadalmi témában összefoglaló műve. Úgy gondolja, a kormányzási eszköz problémájára végleges választ ad könyve. A világ pártjai a kormányzásért küzdenek bármely eszközökkel. A kormányzati eszköz mindig győz, a nép – a valódi demokrácia – mindig veszít. Arra a kérdésre, hogy akkor mi irányítja az embert, al-Kadhafi azt a választ adja, hogy a hagyomány és a vallás. Ezek bármely társadalom igazi kifejezői, valódi törvényei. Könyvében nem jelöli meg, melyik lenne ez a vallás, hanem úgy pontosít, hogy a "szilárd megoldás", ha egyetlen vallás lenne. A szavazás sem jó, mert megengedi, hogy 51 százalék diktatórikusan uralkodjon 49 százalékon. S még inkább, ha a kisebbségi pártok összeadják a szavazataikat, megeshet, kormányozhatnak a többségen. Az "igen" és "nem" szavazat sem jó, mert csak egyetlen szót engedélyez a kormányzás beleszólásába.
Herbert Marcuse legfontosabb alkotásának Az egydimenziós ember című művét tekintik, amelyet 1964-ben írt. Az 1960-as évek kritikai szociológiai irányzata nagy hatással volt rá. Ez az irányzat feladatának tekintette a fennálló viszonyokkal szembeni kritika gyakorlását. Álláspontjuk szerint először a szociológusoknak kell megkonstruálni a jó társadalom képét, és ennek az alternatívának a szempontjából kell vizsgálni a fennálló társadalmi viszonyokat. Egyaránt bírálja a kommunista és kapitalista társadalmat. Marcuse szerint az ember szabad, sokdimenziós lény; az számít jó társadalomnak, ami engedi, hogy ez a sokféle képesség és készség kibontakozzon az emberből. Ebből a nézőpontból megvizsgálta az Egyesült Államok társadalmát is. Úgy találta, hogy az amerikai társadalom is egyetlen dimenzióba kényszeríti az embert, ez pedig a fogyasztási dimenzió. Az embert azzal azonosítják, amije van. A legfőbb mozgatóerő a pénz. Marcuse szerint tehát az egyetlen dimenzió a gazdaság, és az élet egyetlen örömforrása a fogyasztás. A reklámok és a média feladata a manipuláció, hogy az embereket vásárlásra ösztönözze. Marcuse azt mondja, a középosztályok manipulációja olyan jól sikerült, hogy elfogadták ezt az egydimenziós létet. Fő kérdése: kik lehetnek azok, akiktől még várni lehet, hogy kitörjenek az egydimenziós létből? Marcuse válasza: a fiatalok és a diákok, mivel ők még nem integrálódtak olyan erősen a társadalomba.

Fotó: Steindl Nóra

Az oldalt készítette:

Elérhetőségek

Telefon: +36 30/911 49 65

E-mail: info@evid.hu

Olvasói Levelek: olvaso@evid.hu

Impresszum

Esztergom és Vidéke - Társadalmi és Kulturális Folyóirat

  • Kiadó: Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület
    Címe: 2085 Pilisvörösvár, Szent János u. 8.
    Kiadásért felelős: Ruda Gábor
     
  • Főszerkesztő: Filemon Béla
  • Szerkesztők:

               Németh Gabriella
               Szűcs Katalin
               Horváth Gáborné
               Tátyi Tibor