Rate this item
(0 szavazat)

ftj 9.jpg - 9.98 Kb„Egy célom van: égni, élni és világítani.
Megfogadtam: mindaddig világítok, amíg el nem fogyok.”
/Szabadits Béla/
 

Budapest, 1945. március 11. 10 óra 45 perc.

A lebombázott, többemeletes ház úgy állt az utca túlsó felén, mintha hosszában kettévágták volna. A félbevágott lakásokból elgörbült csövek, szakadt vezetékek, törött gerendavégek, széttépett szőnyegek és törött bútorok lógtak ki. A pár hónapja még elegáns ház leomlott oldala romhalmazzá vált. Néhol a megmaradt szobákban még szépen keretezett kép is látszott valamelyik tapétás falon. Szatmáriék lakásában egy komódon még a váza is ott állt. Irma nézte a szétrombolt ház maradványait, és összeszorult a szíve.

Az ő lakása valószínűleg teljesen elpusztult, az élete munkája és egyetlen menedéke, de hátha maradt még valami a romok között. Valami a régi képek közül, amelyeket még Fiuméban festett negyven évvel ezelőtt, amikor hazajött Münchenből, és nyáron leutazott az Adriai-tengerhez. Meg kell keresnie azt, ami maradt. Az volt az élete. Elszántan átment az utca túlsó felére, még hallotta, amint a házmester utána kiabált: „Irmuska! Vigyázzon, a romok között lehet fel nem robbant akna vagy gránát. Ne menjen oda!”
„Mire vigyázzak? Nincsen se kutyám, se macskám, egyedül élek. Volt egy szép lakásom, műtermem, és már régen nyugdíjas korú vagyok. Mire vigyázzak? Magával vitatkozott néma keserűséggel. Az omladozó romok között lassan botorkálva haladt egyre beljebb. Nehezen lélegzett, mintha a pusztulás ereje őt is összenyomná. A Krastyánszky család ebédlőjének ébenfekete lambériával borított fala sötétedett előtte, volt egy képe azon a falon. Erdei tájkép hajnali havas úttal, ahol két vadász ballagott egy kutyával az erdő sötétje felé. A kép helye még látszik. A Dudásék konyhája egy halomban a födém gerendái közt összenyomva, ahogy rádőlt a ház lebombázott része. Úristen, semmi nem maradt épen! Ez a Büttnerék ajtója, rajta a kis réztáblával. Ők is megmenekültek, de a fedél eltűnt a fejük fölül. Egész életek munkája semmisült meg a bombázásokban, a mértékadó budai polgárság vagyona.”
A réztáblás ajtóra nem mert rálépni, ezért kikerülte. A robbanás akkor ért a tudatáig, amikor hátán fekve a teljes erejével igyekezett fejét kissé felemelni, hogy lássa, mi történt vele. Mind a két lába meg a jobb keze hiányzott; a ruhacafatos csonkoknál sötét bugyogással vérzett a teste. Hogyan fog majd festeni? Mi lesz vele? Lassú bódulat hullt agyára, képek rohantak körülötte, mintha vonatban, vagy inkább repülőgépen ülve látná mindezt: a romos házukat, aztán a szétlőtt várost, a Duna fölé tornyosuló csonka hidak sorával. Nem marad semmi utánunk.

Fiume, Velence, Róma, 1905.

Hajnali csend és nyugalom a mólón, csak a sirályok keresik jajgatva, sikoltva a napi zsákmányt. Most még nincsenek csellengők, sétálók. Olyanok járnak erre, akik dolgoznak, hajósok, halászok és ő, aki ugyanolyan szorgalommal megörökíti őket. Mennyire örök ez a sérülékeny és könnyen gyulladó vászon a száraz fakereten? Előtte ott himbálóznak a széles derekú vitorlás bárkák, a part menti kereskedők kedvenc hajói; ezek a vízen remekül úszó és jól manőverező hajók. Bennük a régi idők, a tengerparti népek összes hajóépítő tapasztalata. Halásznak vele és utaznak rajta, ha kell, akkor bort, dohányt, olívaolajat, ciromot, narancsot szállítanak, de szükség esetén halottat is. A vászonra gyors mozdulatokkal rögzítette a képet. Hajnali ég, a tenger nyugodt. Két bárka leeresztett vitorlákkal. Az innenső mellé most kötött ki egy csónak. És az ég, a sirályok kiáltozásában színesen világosodó hajnali magas ég. A vadregényes Adria. A hullámok ütemes loccsanása a móló kövein. A sós víz illatát érzi orrában és a tenger ízét szájában. Az emlékezet könnyen illanó, sűrűn visszatérő ereklyéi. A halászok körülállják, aztán fokozatosan rákerülnek a képre. A mohás kövek közt lapuló kagylókat ringatja a hullámzás. A tenger varázsa soha nem engedett lelkébe mást maga mellé, akár egy féltékeny szerelmes. Nem ihlette meg szülővárosa nagy folyója, a Duna sem, csak ez a különös, öntörvényű víz a szárazföldek között. A belváros felől idehallatszott a villamos csörömpölése, ébredezik a város. A kikötő egyik facölöpére sirály száll, és mintha őt nézné.
„Mit nézel madár? Te olasz vagy, osztrák, talán horvát, esetleg magyar?”
„Velencei vagyok, mint Marco Polo, Tiepolo, Canaletto. Vagy éppen a szépséges Rosalba Carriera. Te festő vagy, ismered őket” - válaszolta a sirály, és elnézett nyugat felé, mintha irányt mutatna. Irma már a sirályt festette. „Ha Tiepolo festhetett struccot, akkor én is festhetek sirályt.”
A madár megint hozzá beszélt: „Velencét fessed, a kereskedők és a szerelmesek lagúnákkal szabdalt különleges városát, ahol a merev és csillogó álarcok szerelmes könnyeket rejtenek. Látod, itt az a házsor, mint amikor először festetted azon a régi reggelen, és láttad, miként varázsolja az öreg barna falakat fiatalra és világosra a fény.” Már ott ült a kis kőhídnál a korláton, festette a fénylő házakat, és a csatorna bűze sem zavarta. Egy gondolás, míg lassan elevezett mellette, őt nézte, nem a képet, majd csókot dobott felé. A sirály beszélt tovább: „Keverd a színeket, legyél bátor, mint a hódító, de nem romboló Atilla népe. Őmiattuk épült Velence a tengerre, mert a partról menekülnie kellett mindenkinek, és a vízre nem mentek utánuk a hunok. Magyar vagy, tudhatod.” A kép ott volt előtte készen, a madár az egyik háztetőn ült, és őt nézte. Aztán továbbrepült.
„Róma, Istenem – sóhajtott –, Róma, az Angyalvár hajnali tündöklése.” És úgy látta most, mintha az egész várost ő festette volna. Sorra nőttek ki a földből a házak, paloták, boltíves vízvezetékek, templomok, tornyok, kupolák, a hidakkal díszített, kanyargó Tiberis, és mindent megszépített a kelő nap aranyló fénye. Végül megvalósíthatta álmát. Nem hagyta, hogy az otthon visszahúzza semmilyen fenyegető tanácsra sem. Tanult, festő lett és nem háziasszony. A férfiak ezt nem értették. Anyja tizenkét gyermeket szült, ő pedig nem hálátlan utódokba akarta energiáit fektetni. „Szép, szép a festés – mondogatták a férfiak -, de ez nem munka, nem biztos megélhetés.” Szerették volna, ha őket babusgatja csak, de nem akart szolgája lenni senkinek, ezért aztán elhagyták. Az elragadó tájak, a színpompás virágok, az állatok soha nem csalták meg, és nem hagyták egyedül. Őket megörökítette.
„Érdekes - figyelt föl -, megváltoztak a fények, az előbb még hajnal volt.” „Eltelt a nap” - hallotta újra a sirály hangját, aki most mintha édesapja hangján szólt volna. „Nem tudtam ott lenni a temetésén apuska, későn kaptam meg a táviratot Münchenben.” „Nem baj kislányom, a te képeidet még sokáig szeretni fogják az emberek, mert megnyugtatja és elröpíti őket oda, ahová talán sohasem jutnak el. Fiuméba, Velencébe, Rómába. Szépséges virágaid színesítik majd az emlékedet.” „Az emlékemet? Hol a fény, hová libbentek a szirmok, hová illantak az illatok, merre tűnt a tenger, és a sirály, sirály, sirály…”

Budapest, 1945. március 11. 10 óra 50 perc.

„Óvatosan! Erre az ágydeszkára fektessük szegény Irmuskát, amíg a hatóság ideér. Pedig szóltam neki, hogy vigyázzon, de csak ment tovább a romok közé mint egy eszelős, mintha szándékosan kereste volna a bajt. Maga hallotta Sipekiné, hogy szóltam, de hiába. Irmuska mindig olyan magának való volt. Túlélte ezt a szörnyű ostromot, és most ilyen szerencsétlenül kellett elmennie” - a házmester csak beszélt, bár senki sem figyelt rá, mert a többiek azt az ezüstsirályt nézték, amelyik a romos épület tetejére szállt, és úgy tűnt, mintha őket figyelné.

A fotó a római Angyalvárat mutatja.

Az oldalt készítette:

Elérhetőségek

Telefon: +36 30/911 49 65

E-mail: info@evid.hu

Olvasói Levelek: olvaso@evid.hu

Impresszum

Esztergom és Vidéke - Társadalmi és Kulturális Folyóirat

  • Kiadó: Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület
    Címe: 2085 Pilisvörösvár, Szent János u. 8.
    Kiadásért felelős: Ruda Gábor
     
  • Főszerkesztő: Filemon Béla
  • Szerkesztők:

               Németh Gabriella
               Szűcs Katalin
               Horváth Gáborné
               Tátyi Tibor