Kovács Gézáról

Írta: Tóth Pál 2018. április 09. hétfő, 11:55
Rate this item
(0 szavazat)

fsu 45.jpg - 83.33 KbGézával először 1995 körül találkoztam Sepsiszentgyörgyön. Mint Budapest wekerletelepi lakos a 80-as évek közepén ismerkedtem meg azokkal a velem egykorú kisgyermekes szülőkkel, akiknek egy része már rendszeresen járt Erdélybe, főleg Székelyföldre. Hívtak magukkal, és én igent mondtam, mert a Kárpát-medencében élő magyarok élete mindig is érdekelt. Akkoriban ez a baráti – benne rokoni szálakkal is bíró – társaság főleg Ivóba, a Madarasi-Hargita lábánál lévő faluba járt, mert ott volt a mi társaságunk vezető embere barátjának faházas nyaralója, mely úgymond a bázisunk volt. Ottani barát, igazán jó ember. Segítettünk a falu iskolájának, szerkesztettünk kalendáriumot, és jókat beszélgettünk-kirándultunk.

Társaságunk vezető embere a mi Wekerletelepünkön már akkor működtette a Magyar Kollégium Kulturális Egyesületet, mely a Kárpát-medence kultúrájának ápolását tűzte ki célul. Engem is hívtak az egyesületbe, és én örömmel léptem be. A látogatások szinte félévenként történtek. Útjaink során a vezető sok helyen megállt, szervezte a kapcsolattartást, szervezte a következő alkalmait. Így, egy ilyen új kapcsolatfelvétel során jutottunk el Sepsiszentgyörgyre, ahol a háromszéki kulturális élet vezető emberével hozott össze a sors. Bemutatott sok kollégát, ismerőst, barátot, és az utóbbiak között volt Géza is.
Az ismerkedések alatt sok élménnyel lettünk gazdagabbak, és jó barátságok is születtek az évek során. Így volt ez sepsiszentgyörgyi látogatásaink után is. 1997 tavaszán több napot töltöttünk a városban egy oda szervezett Shakespeare műveltségi verseny kapcsán, és Géza elvitt párunkat egy körútra a megyében. Büszke volt Háromszékre (Kovászna megyére). Büszke is lehetett, mert ezernyi híres magyar származott onnét, ezernyi szép kúriát láttunk, és ezernyi más élménnyel gazdagodtunk általa, és a többi szakavatott tanár, művész, etnográfus és mindenféle jó ember által. Emlékszem, amikor elvitt egy napra Bölön, Apáca és Nagyajta felé. Nagyajtán, az ottani unitárius parókián élt és dolgozott a 19. század közepén Kriza János unitárius püspök, teológiai tanár, költő és néprajzkutató. (A Vadrózsák népköltészeti gyűjteményt ő szerkesztette.) Látogatásunkkor ott szolgált már egyik unokatestvére, Fekete Levente, egy örökmozgó fiatal lelkész. Később örömmel láttam egy filmet, melyben a vártemplomot körülvevő várfal bástyájában Géza egyik kiállítását mutatták be.
1999 nyarán családommal töltöttem több hetet Erdélyben, főleg Székelyföldön. A sok barát örömmel fogadott minket. Felváltva jöttek kísérőnek a környék bebarangolása végett, így Géza is részese volt Háromszék bekebelezésének, illetve a közös lazításoknak. Feleségemnek és két lányomnak már fárasztó volt az általam szervezett napi program, így örömmel vették a baráti meghívásokat, mint végre egy szabadnapot. Ugyanilyen nagy szeretettel kalauzolt későbbi Társammal 2003-ban, amikor már túl volt egy traumán, és mi buzdítottuk őt azzal, hogy szedje össze erejét, képes ő egy teljes napot is utazni velünk, beszélgetni, bejárni sok-sok ismert és eddig még nem ismert helyet Háromszéken. Kibírta, bírta, de (újra)alkotói kedve nem kelt életre. Sajnos.
Jöttek-mentek az évek, és Gézával hol egy itthoni alkotótábori átutazás alkalmával, hol egy ugyancsak itthoni kiállítása során találkoztunk. De hogyan? Akkoriban általános tapasztalattá vált közöttünk, hogy székely barátaink igencsak meglepik anyaországi barátaikat azzal, hogy minden előzetes értesítés nélkül váratlanul, akár kora hajnalban csöng a telefon, és azt halljuk: „Szervusz! …vagyok. Itt vagyok a Keletiben…” Húha! De hát én indulok dolgozni stb., válaszoltuk átlagos esetben, mert így is volt. De hát Ő egy jó barát. Mégiscsak jó barát. Mit is kellene tenni, mit is tudnánk csinálni, biztosan szállás is kell stb. Nos, ilyen helyzeteket teremtettek a mi erdélyi barátaink. Kevés ember volt, aki vette a jóindulatú figyelmeztetést, hogy ez a stílus, a spontán megjelenés nekünk – az akkor még aktívaknak, de nekem utána is – nem nyerő, hogy divatos kifejezéssel mondjam. Géza viszont a kevesek egyike volt. Talán azért, mert ő is eredetileg mérnökember…
Szíve nagy volt. Sokszor vendégelt meg minket – Öregfiúkat – panelos kis lakásában annak ellenére, hogy igazán nem élt nagylábon. Sőt. Én többször aludtam nála egyedül, vagy még egy másik társammal, mert az ottani jó barátok mindig gondoskodtak rólunk, ha nem volt szálláshely. Emlékszem, milyen volt a szobája; mindenhol művészeti könyvek, népművészeti takarók, cserepek, és a Számítógép. Ez volt Géza világa. Rendkívül tájékozott volt a művészetben. Később elárasztott engem ezzel kapcsolatos e-mailekkel. Nemcsak engem, hanem minden jó ismerősét is. Hiába írtam neki, talán egy félévembe került, hogy leszokott arról; minden címzettet látnom kellett küldeményeiben. Én meg nem akartam látni… Tudtam, hogy jót akar ismereteinek továbbadásával, de nem vette észre, hogy sokunknak követni őt, ez napi sok-sok óra.
De nem tűnt soknak, és hamar el is teltek azok az órák, amiket jóbaráti körben töltöttünk beszélgetéssel, iszogatással akár itt Pesten, vagy Csákvár közelében barátaimmal a pincesoron, vagy lovas barátaimmal kocsikázás közben.
Tájékozott volt a pályázatok és tervezett kiállítások terén is. Nem csoda, hisz’ őt az alkotásai vitték előre. Művei eladásaiból eredő anyagiak biztosan nem hoztak sokat a konyhára, de ő alkotott, szerepelt több mint száz egyéni és közös kiállításon Romániában, Magyarországon és máshol. Úgy láttam, többször kecsegtették őt egy-egy külföldi, vagy éppen itthoni kiállítás lehetőségével, de ezek közül maradtak kecsegtetések. Kár, mert Géza az ilyenekre ki volt hegyezve. Én meg azt sajnáltam, hogy ismerőseim közül voltak / vannak olyanok, akik az Ő művészetét nem értékelték – az ő dolguk –, ugyanakkor elfogadták baráti gesztusait. Én megértettem. Sok kiállításán vettem részt, és hallgattam a megnyitóbeszédeket, melyekből összeállt Géza művészete. Ha valaki körbejárta egy szobrát pl. a kiállításrendezés során – amikor még nem volt ott az alkotás címe –, és rákérdezett a címére, Géza a maga szófukar módján csak annyit mondott: Nem mindegy? A lényeg, hogy mit mond neked / magának.
Talán első egészségügyi traumája volt annak jele, hogy bár alkotókedvét szegte a fizikai és lelki erőtlenség, de szervezőkészsége megmaradt, annak stílusa nyersebb lett. Páran maradtunk, akik elviseltük még, de egyre kevesebben lehettünk. Koncentrált a jelentkezésekre, az utazásokra, a logisztikára, de baráti kapcsolatait velünk, konkrétan velem már nehezen gyakorolta. Próbáltam őt szép szóval irányítani, de egyre kevesebb sikerrel. Figyelmeztetéseim nem fogantak meg nála.
Legutóbb is szinte távirati stílusban közölte, mikor és hol adjam le szobrát (de előtte azért innen és valakitől vegyem át), de még töltsem ki az űrlapot stb. Aztán még hozzátette, hogy áprilisban megy Zágrábba egy kiállításra, és a vonatjegy is a birtokában van. No, én akkor vettem elő erősebb hangomat, és mondtam neki, hogy felelőtlenség úgy elmenni valahová, hogy nem erősödött fel. Nem válaszolt a konok Géza. E kis kitérő után természetesen leadtam a szobrát időben, mert tudtam, nem lesz más, aki már helyembe lép. Megtettem. Visszaigazoltam. Késve, de jött a válasz unokahúgától, hogy Géza kórházban van… Megint nem kaptam hírt. Lementem Kecskemétre megnézni a Cifrapalotában megnyílt IX. Keresztény Kortárs Biennálét, hogy ismét beszámolhassak Gézának. Fotóztam, üzentem. Semmi. Születésnapjának előestéjén hívtam, de csak kicsöngött, majd megint üzentem. Eltelt három nap, és kaptam a hírt: a valóságot, hogy Géza eltávozott közülünk.
Amikor írom ezeket a sorokat, akkor különösen nehéz Gézára gondolni, mert ezekben az órákban temetik szülőfalujában, Nyárádszentlászlón. Gyújtottam egy mécsest itteni idő szerint délután két órakor. Már leégett, mire befejezem emlékeimet.
Had’ fejezzem be egy szép képpel: Csákváron, lovas barátomnál voltunk úgy hét éve. Ő kocsikázott egy társasággal, én meg előttük-utánuk lovagolgattam. Közben jókedvűen beszélgettünk, meg-megálltunk. Elköszönésünkkor lovas barátom a porta hátsó részére vitte Gézát, akinek odaadott, vagy inkább együtt válogattak régi kályharostélyt, gereblyemaradékot, rozsdás tengelyt, patkót és sok mindent azzal, hogy alkosson belőle valamit. A darabok kijutottak hozzá, és Géza tényleg alkotott egy szobrot. A szobornak ezt a nevet adta: Nyers önirónia. Új jelentést adott, mint eddig is tette a talált, rátalált porta fémhulladékainak. Ez az ő művészete. Amikor megláttam az új művet, én is körüljártam, megtapintottam, és örültem, hogy ilyen művész barátom volt itt a Földön.

Budapest, 2018. április 8.

 

Wernke Bernát: énekükbe ropogva
(Kovács Géza szobrászművész emlékére)

...kialudtak a lázak, hontalan
vasaikat nincs, aki vigyázza...
rozsdulóba olvadó sudaratok nyergelik
e soványuló valót… és harangozódnak –
az egykor keze alá vágyakozódók...
sugárzó karcoltatásukra álmodón – ...és
a már távolból csapódó suhantatokon... és
át az egész városon... mikor Szentgyörgy
lelke szállingózóba vonít... eddigi selymeiből
ki-kiszakítón... hisz az álmok nem oltódtak ki –
ifjak várnak, lankulatlan..., füttyenetekkel a
székely hazában... úgy, mint az ő idejében, a
szilajododott hajdanában... és majd csengetegük
lép, féktelenőbe... imádva e földet... és
énekükbe ropogva, mesterüktől nem húzódozva –
emelkednek emlékére, fénnyel szíveik dobbanatával
rengetegülve... és már futó homlokaik pergődnek, az
alkony ihlettető vonulataiba merítkezve...
mesterüket újba-újba felfedezve a rá
éhezve váró, öröklétben...

 

Kovács Géza szobrászművész (Marosvásárhely, 1958 április 2. – Marosvásárhely, 2018. április 5.) egyetemi tanulmányait Kolozsváron végezte. Első önálló kiállítása 1988-ban nyílt meg Sepsiszentgyörgyön. Mostanáig 125 egyéni tárlaton mutatta be kisplasztikáit Ausztriában, Bulgáriában, Hollandiában, Magyarországon, Romániában, Svájcban és Szlovákiában. Eddigi, több mint huszonöt éves pályafutása során 19 országban 487 csoportos kiállításon vett részt az Amerikai Egyesült Államokban, Angliában, Belgiumban, Bulgáriában, az Egyesült Arab Emirátusokban, Franciaországban, Görögországban, Hollandiában, Japánban, Kínában, Magyarországon, Németországban, a Moldva Köztársaságban, Olaszországban, Romániában, Svédországban, Spanyolországban, Szlovákiában és Szlovéniában, amelyből több mint ötven nemzetközi kiállításnak számított. Többek között olyan, mint az International Contemporary Masters tárlat Las Vegasban, a Dél-Nevada Művészeti Múzeumban. Öt magyarországi ösztöndíjban és harminchat művészeti díjban részesítette alkotásait a szakmai zsűri Bulgáriában, Franciaországban, Görögországban, Magyarországon, Olaszországban, Romániában és Spanyolországban. Képzőművészeti tevékenységét 2014. augusztus 20-án a Magyar Köztársaság elnöke a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetésben részesítette, 2007. március15-e tiszteletére a Magyar Oktatási és Kulturális Minisztériumtól Pro Cultura Hungarica Emlékplakettet vehetett át. Románia elnöke 2009. szeptember 21-én a Román Kulturális érdemrend lovagi fokozata „K – képzőművészet” kategóriában kitüntetéssel jutalmazta. Tagja több művészeti szervezetnek, az Amerikai Egyesült Államokban, Franciaországban, Magyarországon, Romániában és Svédországban. Kilenc monumentális alkotást készített Magyarországon, Romániában és Szlovákiában. Tizenkilenc alkotótáborban dolgozott és 109 műve 87 közgyűjteményt gazdagít. Eddigi munkásságának ismertetését megtaláljuk a következő kiadványokban: Kortárs Magyar Művészeti Lexikon; Humorlexikon; Wehner Tibor: 249 szobrász lexikon; Wehner Tibor: Kovács Géza, 2011; Alexandru Cebuc: Kortárs Román Művészek Enciklopédiája, VII. kötet, Bukarest, 2012; Wehner Tibor: Modern Magyar szobrászat 1945–2010, Budapest; Despina Tunberg: International Contemporary Masters VII. kötet, Word WideART BOOK kiadó, Santa Barbara, Amerikai Egyesült Államok, 2013; Salvatore Russo, Francesco Saverio Russo: The Best, 2014 Modern and Contemporary Artists, EA Editore kiadó, Palermo, Olaszország, 2014.

Több más művészeti szervezet mellett Kovács Géza a Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesületnek (az EVID kiadójának) is tagja volt. További információk: www.kovacsgeza.com

Kovács Gézáról a fényképfelvételt Ruda Gábor készítette az utolsó magyarországi kiállítása megnyitóján, Alsónémediben, 2017. december 2-án. 

Az oldalt készítette:

Elérhetőségek

Telefon: +36 30/911 49 65

E-mail: info@evid.hu

Olvasói Levelek: olvaso@evid.hu

Impresszum

Esztergom és Vidéke - Társadalmi és Kulturális Folyóirat

  • Kiadó: Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület
    Címe: 2085 Pilisvörösvár, Szent János u. 8.
    Kiadásért felelős: Ruda Gábor
     
  • Főszerkesztő: Filemon Béla
  • Szerkesztők:

               Németh Gabriella
               Szűcs Katalin
               Horváth Gáborné
               Tátyi Tibor