Rate this item
(0 szavazat)

ftc 5.jpg - 15.83 KbTöbb mint ötvenhárom éve történt, hogy akkori általános iskolám igazgatója és a tantestület egy Arany János munkásságát kutató pedagógus segítségével elkészítették a Toldinak és a Toldi szerelmének színpadi változatát. Az egész iskola és a szülők is mozgósítva lettek, mert a jelmezeket a szülők és nagyszülők készítették el otthon. A díszleteket, kellékeket az iskolánk tanárai és ügyes kezű apukák közösen állították elő. A hetedik osztályosoknak jutott ez a nagyszerű lehetőség, csak a Toldi szerepét alakító diák volt nyolcadikos.

Én Laczfi Endre nádor szerepét kaptam. Ezüstszínű, fényes kartonból készült a mellvértem és sisakom, hozzá nagyanyám varrta szép vitézi ruhámat. „Egy Laczfi nádor mégsem léphet fel fakarddal”, mondta öregapám a tanárok által javasolt megoldásra. Ezért megkérte régi, műbútorasztalos barátját, Jóska bácsit, hogy „tegyen valamit” az érdekemben. Hát, tett is. Kardomnak eredeti csendőrtiszti kardmarkolatot és duralitból erős, széles pengét készített az idős mester. Irigyelték is a többiek, a színpadon utánam jövő „nyalka, kolcsagos legények”, akik a had zömét szimbolizálták, és nekik valóban csak festett fakardjuk volt. Így vonultam be büszkén csapatommal a színpadra „hátba vágni” a szerepe szerint sértődött arcú Toldi Miklóst, akinek „szörnyű vendégoldal reng araszos vállán”. Egyetlen, de nagyon jelentős mondatból állt szerepem, aminek az volt mégis a jelentősége, hogy ezzel indult a darab, és a drámai feszültségnek azonnal meg kellett jelennie a színpadon, rendezőnk kívánsága szerint.
Hetekig tartó próbák előzték meg az előadást. A szereposztással mindenki elégedett volt. Mi, fiúk különösen, mert a „mi lányaink” kapták az osztályból a főbb női szerepeket. Toldi anyja, a királyné és legfőképpen a Rozgonyi Piroskát alakító lány, akit becenevén Sletyinek hívtunk. A bemutató után a fél iskola szerelmes lett a lányba. A baj az volt, hogy én már előtte is az voltam. Hosszú lelki vajúdás után írtam is neki egy szép, ügyesen összehajtogatott szerelmeslevelet több helyesírási hibával. Sletyi, aki mintatanuló volt, gúnyos hangon, a hibáimat kiemelve felolvasta az osztály előtt. Többek közt az „örökké-t” egy kával írtam. A többiek jól kiröhögtek, de a fiúk azért becsülték bátorságomat, és mellém álltak, így nem sikerült teljesen a megszégyenítésem. Ezek után soha többet nem beszéltünk egymással, köszönésemet is alig fogadta. Más utakon jártunk. Gimnáziumi tanár lett, és már hosszú évek óta nincsen közöttünk. Ha a Toldit olvasom – gyakran megesik – Rozgonyi Piroska nekem mindig Sletyi arcával és megejtő mosolyával jelenik meg.
A próbák azért folytak tovább. Mivel szerepünk szerint elsőként léptünk színre, már kezdés előtt a színfalak mögött kellett állnunk. Ekkor, Bartók csodálatos zenéjére „Az este a székelyeknél” szépséges dallama közben, a rendezőnk elképzelése szerint tüllfátyol mögött megjelenik a színen egy nyalka páncélos vitéz. Az egyik tanárunk volt ez az „állókép”, akit előzőleg hárman, négyen egy a politechnika tanárok által készített, olajozott csapágyakon gördülő erős, fémlemezzel borított ládán betoltak a színpadra. A zene elhalkul, és Básti Lajos bársonyosan mély, zengő hangján megszólal az „előhang”: „Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon”. Aztán előhang vége, függöny össze, zene szól újra. Eközben lassan, óvatosan kihúzzák a színről a tanár urat. Mi már ott állunk, és izgatottan várunk belépésre készen. A Toldit alakító diák most lép be a túloldalról kijelölt helyére a színpadon. „Állókép” tanár úr, tetőtől talpig fényes páncélban, – tényleg elege lehetett, fél órája már biztosan benne érlelődött az acélruhában – gyorsan le akar lépni a kb. negyven-ötven centi magas ládáról, de a páncélzat csak nehezen hajlik, és súlyos, lehet vagy húsz-huszonöt kiló. A tanár úr hetvenöt. Ezért a mázsányi súly, mint egy lassított filmfelvétel, szép lassan elkezd dőlni a padló felé. Kővé dermedve nézzük a jelenetet. Már szét kellene húzni a függönyt. De a tanár úr csak dől tovább. Két másik tanár és a diri odaugranak, és igyekeznek őt „csendesen” elkapni. Nagy nehezen sikerül. Addig erősen izguló csapatunk most már a visszafojtott röhögéstől ellilulva vár jelenésére. A függöny szét. Toldi ott áll papírmasé fütykössel a vállán – Gyuri barátom mögöttem még gyorsan odasúgja: „hát ez ránk vár” –, és mi bevonulunk lendületesen, nagy robajjal, „halálos” komolyan. Sikerül kellő fensőbbséggel vállon vernem a büszke nyolcadikost, s elhangzik számból a nevezetes mondat: „Hé, paraszt! melyik út megyen itt Budára?” A darab elkezdődött, és még több jelentben a színen vagyok ezután „harcosaimmal együtt – királyi udvar, csatajelenet stb. –, de több szövegem már szerencsére nincsen. A bemutató sikeres volt, városszerte rólunk beszéltek. Büszkén viselt kardom további sorsára – sajnos – már nem emlékszem.

Az oldalt készítette:

Elérhetőségek

Telefon: +36 30/911 49 65

E-mail: info@evid.hu

Olvasói Levelek: olvaso@evid.hu

Impresszum

Esztergom és Vidéke - Társadalmi és Kulturális Folyóirat

  • Kiadó: Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület
    Címe: 2085 Pilisvörösvár, Szent János u. 8.
    Kiadásért felelős: Ruda Gábor
     
  • Főszerkesztő: Filemon Béla
  • Szerkesztők:

               Németh Gabriella
               Szűcs Katalin
               Horváth Gáborné
               Tátyi Tibor