Gyula bácsi

Írta: Czirok Ferenc 2017. július 31. hétfő, 15:37
Rate this item
(0 szavazat)

ftd 6.jpg - 10.64 KbAz a tanév – 1958 őszén – úgy kezdődött számunkra az általánosban, hogy alig két hét tanítás után életveszélyessé nyilvánították a tantermünket. Ezért az itt egymást váltó harmadikos fiúosztályok átkerültek a volt Esztergomi Kerékpáros Zászlóalj székhelyének -- a laktanyának – egyik, addigra már kiürített épületszárnyába, az akkori Zalka Máté utcai oldalra. A földszinten kaptunk helyet „társbérletben” a Füszért Vállalat raktárával. Osztályvezető tanítónk Gyula bácsi, a párhuzamos osztályé pedig Lajos bácsi volt, akit tanár úrnak szólítottunk. Lajos bácsi lesz majd hat év múlva – a Toldi dramatizált változatában – az „előhang” alatt sejtelmesen látható páncélos lovag. Ez azonban még soká lesz.

Gyula bácsi néha sötétbarna, máskor okker színű, de mindig dohányszagú munkaköpenyével, tömött, őszes bajuszával, kezében a csengőt helyettesítő, fából készült „csettegetővel” olyannak látszott számunkra már akkor is, mint egy régi diákregényből előlépett „igazi” tanító bácsi. És valóban is az volt: igazságszerető, türelmes és szigorú is, ha kellett. Márpedig sokszor kellett!
Az új helyen úgy éreztük: nagyobb függetlenséget élvezünk, legalábbis az óraközi szünetekben, amikor jobban el lehetett tűnni a felügyelő szemek elől. A laktanyaudvar részünkre lekerített területe ugyanis nagyobb volt, mint a suliudvar. Többnyire a tornaórák is itt folytak. Az ’50-es évek végét jártuk. A rádió hullámai, átjutva könnyedén a vasfüggöny fölött, már hozzánk is elhozták a Nyugat zenéjét. A szünetekben nagy hangon énekeltük kedvenceinket, saját átköltésünkben tánccal is kísérve, valahogy így: „Hej, mambó, lecsúszik a bugyi meg a melltartó!” – vagy a másik sikerdarab: „Óh, mesebeli Afrika! Sült zsiráfok illata, óh, de lila már a kongó, óh, ez csuda, csuda jó!” és így tovább.
A tanórák között a Füszért raktárosától, egy ősz hajú, nagy orrú, még nagyobb fülű, amolyan Fernandel arcú embertől tanultuk a fülünket, orrunkat, hajunkat egyszerre és külön is mozgatni, kezünkről az ujjunkat „eltüntetni és visszaragasztani” stb. A baj az volt, hogy az óra alatt is folytattuk a mutatványokat és grimaszolást, amit azután Gyula bácsi úgy büntetett, hogy kihívta a bohócjelöltet felelni. Az osztály ilyenkor úgy viselkedett, mint amikor a baromfiudvarban lecsap egy héja. Míg az „áldozat” többnyire kiszenvedett a tábla előtt a feladatok zuhatagában, a többiek némán lapultak a helyükön.
Tanítónk hatásosan ösztönző módszert alkalmazott a verstanulásra. Naponta az utolsó két órában adott rá időt, amolyan „csendes foglalkozás” keretében. Aki úgy érezte, hogy már tudja a kijelölt verset vagy versszakokat, jelentkezhetett, és ha hibátlanul elmondta, mehetett haza. Ha nem sikerült, aznap többször nem próbálkozhatott! Budai Tomi barátommal egymásnak mondtuk fel először csendesen a verset, és csak utána jelentkeztünk Gyula bácsinál… Így többnyire maradt időnk lófrálni a városban. Bámulni az építkezéseket vagy a város egyetlen benzinkútjánál a különleges autókat és közben sóskiflit vagy pacsnit majszolni nagy élvezettel.
Szerettem Gyula bácsit, mert az ő keze alatt lettem egyetlenegyszer a nyolc év alatt, harmadikban, ötös magaviseletből, és szerettem, mert imádtam mesélni és a többieket szórakoztatni, az órák alatt is, de ezt általában nem díjazták, de ő rámhagyta. Amikor Gyula bácsi adminisztratív feladataival volt elfoglalva, megengedte nekünk, hogy meséljünk egymásnak. Egyikünk kiállt a dobogóra, és általában az olvasókönyvből már jól ismert történetet mondta el újra. Akadt azonban kivétel is, így például két, akkoriban igen sikeres szovjet film a háborús, szerelmes „mozik” kategóriájából: a Grigorij Csuhraj rendezte Ballada a katonáról című alkotása és Szergej Bondarcsuk filmje, amely Solohov Emberi sors című világhírű regénye alapján készült. Felváltva meséltük a vásznon látottakat: a már akkor is langaléta Tomi vagy Gabi, akivel együtt voltunk elsőáldozók, és otthonról elcsent kabátgombokat dobáltunk a „bólingató angyal” perselyébe, mikor már elfogyott a pénzünk. Aztán a mindennel üzletelő Gyuri vagy a pengenyelvvel gúnyolódó Gyurka és én. Meséltünk, és az osztály kívánságára továbbszőttük a történetet általában a „boldog végkifejlet” irányába. E „továbbfejlesztő” ötleteink révén vagy húsz évvel megelőztük az állandó kasszasikerre törekvő hollywoodi stúdiókat, ahol sorozatban készültek és készülnek az egyszer már nagy pénzt hozó filmek újabb és újabb folytatásai. A végtelenségig ismételve – lehetőleg ugyanazokkal a színészekkel – a jól bevált trükköket, helyszíneket, zenéket. (Az eredményt mindnyájan ismerjük!) A mi történeteink óra alatti sikere anyagiakban nem hozott „profitot”, de érdeklődésben, figyelemben és nyugalomban annál inkább. Polák tanár úr is szerette ezeket az újrameséléseket: néha észrevettem, hogy abbahagyta munkáját, és a történetre figyelt. Ha lefelé ívelt a cselekmény lendülete, közbeszólt: „Jól van, most folytassa Szabó”. Ilyenkor a mese más irányt vett, majd újra mi jöttünk, és persze versengve igyekeztünk az osztálynak tetsző részleteket, fordulatokat továbbszínezni, bonyolítani.
Ezek az úgynevezett meseórák – miközben észre sem vettük – remekül fejlesztették fogalmazási és kifejezőkészségünket. Aztán megtanultunk egymás előtt – mások előtt – szerepelni. Aminek később – hetedikben, nyolcadikban – jó hasznát vettük a Toldi-trilógia színpadi bemutatásakor: 1964 és 1965 tavaszán tanáraink rendezték és mi adtuk elő, emlékezetes sikerrel.
Már ötödikesek voltunk, tavasz volt, és Tomi barátom az egyik szünetben váratlanul azt mondta: „Gyula bácsi beteg, látogassuk meg!” Az ágyában feküdt, már felkelni sem bírt, és nagyon meghatódott, hogy két volt tanítványa, akik nem is a legjobb tanulók voltak, meglátogatták. Könnybe lábadt szemét látva mi is elérzékenyültünk, és ettől kényelmetlenül érezve magunkat hamarosan búcsúzva elsiettünk. Pár hét múlva ott voltunk a temetésén nyár eleji napsütésben, virágzó gesztenyék és hársfák alatt az addig ismeretlen, fájdalmas hiányérzettel a szívünkben. 

Az oldalt készítette:

Elérhetőségek

Telefon: +36 30/911 49 65

E-mail: info@evid.hu

Olvasói Levelek: olvaso@evid.hu

Impresszum

Esztergom és Vidéke - Társadalmi és Kulturális Folyóirat

  • Kiadó: Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület
    Címe: 2085 Pilisvörösvár, Szent János u. 8.
    Kiadásért felelős: Ruda Gábor
     
  • Főszerkesztő: Filemon Béla
  • Szerkesztők:

               Németh Gabriella
               Szűcs Katalin
               Horváth Gáborné
               Tátyi Tibor