Berda-ballada

Írta: Czirok Ferenc 2017. július 12. szerda, 15:39
Rate this item
(0 szavazat)

fte 5.jpg - 4.57 Kb„Ülvén széles bazilikádban: messzi
múltad zenéjét hallgatom sugaras Esztergom

(Berda József: Vespera Esztergomban)
 

Nagyapám, későbbi nevelőapám 1928-ban került Esztergomba vendéglősnek. Többszöri nekifutás után végül a Kis-Duna hídon át a Mária Valéria hídra vezető forgalmas Szent Lőrincről elnevezett utcában állapodtak meg nagyanyámmal, és megnyitották a Frontharcos kisvendéglőt, ahol csúcsidőben nyolcvan-kilencven vendég is kényelmesen helyet foglalhatott. A vendéglő szomszédságában lévő fényképész műtermet és kislakást Martsa Alajos bérelte akkoriban. Az ő jóvoltából több, főként baloldali érzelmű művész megfordult a vendéglőben, valamint a nagyanyám vezette remek konyha és a kiváló badacsonyi és szentgyörgyhegyi borok miatt.

Közülük is kiemelkedett két enni-inni nagyon szerető és tudó, jó kedélyű igazi bohém: Berda József és Tersánszky Józsi Jenő. Így azután hamar megismerkedtem Berda életigenlő verseivel és Kakuk Marci „életművész” útkereső alakjával. Az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején kaptam még tőlük a nagyapám vezette 56-os számú Italbolt, talponálló, poharazó neveket viselő korcsmában „barackot” a fejemre; amely cselekedet akkor a barátkozás jele volt a magát valamire tartó felnőtt, ez esetben a neves költő, író részéről. Ha azzal a mozdulattal átadtak számomra valamiféle „szellemi fertőzést”, azt büszkén vállalom!
Berda gyakran kelt át gyalog a Pilisen Esztergomba tavasztól őszig, ha az időjárás engedte. Az útjába eső falvakban a péknél ropogós és jó köménymagos sós kiflit, a kisbolt előtti kofáktól májusban hónapos retket, főleg kis szeműt vett, benn az üzletben pedig „hangos szagú” pálpusztai sajtot. Kincseivel leült egy kisvendéglő teraszán, és az elmaradhatatlan korsó sör mellé, bicskája segítségével, gondosan a kifliből karikákat vágva egy szelet „illatozó” sajttal és retekkel falatokat – katonákat – készített, amit a magánál hordott zárható sótartóból szórt meg aprólékos gonddal. Minden kortyhoz egy falatka, ez adta ilyenkor számára az étkezés örömét. A kerthelyiség virágzó vadgesztenyefái ünnepi öltözetben álltak őrt Berda Jóska – ahogyan barátai hívták - alkalmi ebédjénél. A jó kedélyű, barátságos költőnek azonban mindenfelé akadt barátja, ismerőse, akik enni- és innivalóról, de még szállásról is gondoskodtak számára. Olyankor, mint egy élő irodalom- és művészettörténet nagy egyéniségekről, személyes ismerőseiről (Kassák Lajos, Rudnay Gyula, Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula, Kodály Zoltán, Illyés Gyula, Bányai Kornél és még sok hírességről) mesélt apró és többnyire vidám történeteket, így hálálva meg vendéglátói jóindulatát.
Berda Józseffel egyszer találkoztam személyesen, amikor az iskola végeztével beszaladtam a Hordóba, a nagyapám vezette talponállóba. Még nem voltam tízéves, mert benn laktunk az akkori Mártírok utcában, nagyapámék régi, még születésem előtt államosított vendéglőjének számunkra meghagyott részében. Tavasz vége vagy nyár eleje lehetett. A „Hordó-művekben” az L alakú pultrendszer mögé a kirakat előtt lehetett egy dobogón felmenni, ami magasította a pult mögött állók helyzetét. Futásomban – iskolatáskámmal a hátamon - későn vettem észre, hogy a dobogó végénél egy szék van kitéve, és egy termetes, svájcisapkás, rücskös arcú, vörös orrú ember ül rajta, akit alig bírtam nagy lendületemből kikerülni. Futtában köszöntem egy gyors „csókolomot”, és igyekeztem volna tovább. De ez a nagydarab bácsi kitette a karját, és megállított. „Hová ilyen hevesen, öcskös?” – kérdezte, és barátságosan érdeklődve nézett rám. Valami olyasmit mondtam, hogy a nagyapámhoz, mert haza kell vinnem Maminak, nagyanyámnak, amit bevásárolt otthonra Papa, a nagyapám. „Na, látom rendes gyerek vagy. De azt tudod-e, ki vagyok én?” – szegezte nekem komolyan a kérdést. Mire válaszolhattam volna, hogy megismertem Martsa fényképész – akkor már könyvtárigazgató – fényképe alapján, nagyapám megszólalt a hátam mögött: „Jóskám! Ne tartsd fel a gyereket, mert nem ér haza időben! Mariska pedig nem tud majd miből jó estebédet főzni számunkra.” Így szerencsésen megszabadultam kényelmetlen helyzetemből.
A lefalazott söntés maradékából lett konyhában felvonult a hangulat- és étvágygerjesztő ételek hosszú sora: ínycsiklandónak fokhagymás pirítós marhavelővel, majd nyúlpástétom előételként, aranygyöngyös húsleves, főtt marhahús „rezgővel”, hozzá mustáros zsemlyemártás, majd az „éhező ínyencek” részére töltött káposzta főételként, levezetésként túrós, almás és mákos rétes. Ilyen ebéd után szokta nagyanyám mondani, hogy: „szegények vagyunk, de jól élünk!” Szóval ebéd után, miközben öregapám szorgalmasan töltögette Berda költő úr poharát, aki ugyanolyan szorgalommal ürítette azokat, az öreg csavargókirály elkezdett mesélni. Elmondta, hogyan jött át hajnalban a Pilisen gyalog Pilismarót felé, onnan egy autó behozta Esztergomba, de elindulásakor még sötét volt az erdő, őrt álltak a szürke ruhás bükkfakatonák, büszkén zöldellő fenyők, méltóságos tölgyek. Lába alatt a harmattól csúszós volt a mohás, köves erdei talaj, húzták-fogták a kígyóként tekergő gyökerek, a csapkodó – néha tüskés, szúrós – ágak, és fölé tornyosultak a fekete, szörnyeteg sziklaóriások. A fák frissen zöldellő lombját kíméletlen szél cibálta, hogy zúgtak, nyögtek bele az erdő fái. A tavasz nyers és bódító illatát sodorta a szél. A sudár fák közt, a föld felett ködfoltok lapultak, néha átsuhant rajtuk egy kóbor kutya vagy róka árnya. Hirtelen nyomasztó csend vette körül, elállt a szél, és még a madarak is elhallgattak. Már úgy érezte, összedől a világ, ott marad az erdő mélyén, és foglya lesz a sötétség királyának. Kerekre nyílt szemekkel figyeltem a mesét, és kívántam, hogy sikerüljön kikerülnie a vad és veszedelmes erdőből. Aztán egyszer – folytatta, miután egy hajtásra kiitta borát, – ebben a pillanatnyi csendben felragyogott a Nap, és első sugarával végigpásztázta az ádázok seregét. A kelő nap fényében megint tündököltek az égbe nyúló fák, újra daloltak a madarak, ünnepélyes zöldben pompázott a mohaszőnyeg az erdőpalotában, visszaszelídültek a gyökérkígyók, valahol gyöngyvirág csilingelt csábítón, és a napfénytől átfestve barátságot kötöttek vele az előbb még zordon sziklák. Új nap kezdődött.
A költészet, az irodalom szeretete akkor és ott költözött a szívembe örökre. 

More in this category: « Gőzerővel Gyula bácsi »

Az oldalt készítette:

Elérhetőségek

Telefon: +36 30/911 49 65

E-mail: info@evid.hu

Olvasói Levelek: olvaso@evid.hu

Impresszum

Esztergom és Vidéke - Társadalmi és Kulturális Folyóirat

  • Kiadó: Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület
    Címe: 2085 Pilisvörösvár, Szent János u. 8.
    Kiadásért felelős: Ruda Gábor
     
  • Főszerkesztő: Filemon Béla
  • Szerkesztők:

               Németh Gabriella
               Szűcs Katalin
               Horváth Gáborné
               Tátyi Tibor