Az én ’56-om

Írta: Nagy Tibor 2017. január 25. szerda, 12:42
Rate this item
(0 szavazat)

fug.jpg - 59.73 KbAz elmúlt, 2016-os év, az 1956-os forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulója, emlékév volt. Emlékezve és magamban is lezárva az 1956. október 23-án, kedden Budapesten és az azt követő napokban, években, helyeken velem történteket, az alábbi anyagot készítettem. Az anyag nagy időt ölel át, sok helyszínnel. Azon a napon, 1956. október 23-án, kedden a 11 óra 30 perckor Esztergomból induló vonattal utaztam Budapestre Esztergom-tábor állomásról az érettségi utáni szakmunkásképző iskola délutáni műszakjára. Beérkezve a Wesselényi utcában lévő iskolába zsongás, mozgás, szervezkedés fogadott. Nem tudtam mire vélni. Az ebédlőben az ebédet még elfogyasztottam sokadmagammal. Munkásruhába átöltözni nem lehetett, és a műhelybe már nem engedtek be. Az iskola egységesen kivonult a Rákóczi útra, ahol csatlakozott a Kossuth Lajos utca irányába tartó felvonulókhoz. A tömegben szétszóródott az egységes osztály, idegenekkel vonultam. A tömeggel végül a Parlament előtti térre jutottam. Ekkor már alkonyodott, sötétedett.

Én nem vártam meg a tömeg által skandálva követelt Nagy Imre-beszédet. Kiváltam a tömegből, és gyalog elmentem a 6-os villamoshoz, amely még járt, a körútra. Az akkor még létező Nemzeti Színháznál, „ott ahol a hatos megáll”, átszálltam a 67-es villamosra, és Zuglóba, az Erzsébet királyné utca 97/c számú házba utaztam, a rokonomhoz. Itt laktam szeptember elejétől, az iskolakezdéstől. Másnap, szerdán, újra iskolanap volt, a tanrend szerint 8 órától elméleti oktatás. Közlekedés nem volt. Gyalog mentem Zuglóból a Wesselényi utcai iskolába. Oktatás nem volt. Az iskola bezárt. Ezt követően a Nyugati pályaudvarra mentem azzal a céllal, hogy hazautazok. Vasúti közlekedés nem volt. Vissza Zuglóba, gyalog. Ez megismétlődött csütörtökön és pénteken délelőtt is. A Nyugati pályaudvar várótermében éltem át egy lövöldözést, ami a körúton történt. A pályaudvarra is belőttek. Voltak sérültek. Szerencsére én nem sérültem meg.
A gyaloglásaim alatt több helyre eljutottam. Többek között a pártházhoz, ahol munkagépek, markolók dolgoztak, mondván, a mélyben elzárt emberek vannak, ki kell őket szabadítani. A Keleti pályaudvar környékén több halottat láttam az utcán. A Sztálin-szobornál akkor jártam, amikor már a szobor a földön feküdt, és vágták, fűrészelték, kalapáccsal tördelték. Pénteken a Nyugati pályaudvaron megtudtam, hogy 16 órakor indul vonat Angyalföld állomásról Esztergomba. A vasúti sínek mellett gyalog „kimentem” Angyalföldre. Elértem a vonatot. Sima hazaérkezés volt Esztergom-táborba, a vasútállomásra. Ugyanis ott laktunk. Szüleim és a húgom kitörő örömmel fogadtak. Minden apró részletről be kellett számolnom, ami velem történt a fővárosban, és be kellett számolni az ottani eseményekről, természetesen a rokonok után is érdeklődtek. Tőlük tudtam meg az aznapi Sötétkapunál történteket.


’56-os halottaink a kertvárosi temetőben


Nagyon kevesen tudják, rajtam kívül, hogy a városrész temetőjében három helybéli alussza örök álmát, akik tevőlegesen részt vettek 1956 történelmet formáló napjainak eseményeiben. Az ő élettörténetüket kutattam, mint helytörténész. Kertváros temetőjében nyugszik Albecker Rudolf (1935 - 1956) alhadnagy. Sírhelye: III-as parcella, I. sor, 3. sírhely. A sír védett. Esztergom-tábori (Kertváros), négygyermekes család harmadik gyermeke, 1935. március 13-án született Budapesten. Általános iskolai osztályait Esztergom-táborban végezte. Szobafestőszakmunkás-bizonyítványát 1953-ban szerezte. A Tokodi Üveggyárban dolgozott, amikor 1955. november 12-én behívták sorkatonai szolgálatra Esztergomba. Piliscsabára, a 8. piliscsabai gépesített ezredhez 1955. december 13-án helyezték át. 1956 tavaszán három hónapos gépkocsivezetői iskolába küldték Sárbogárdra. Az iskola befejezése után visszakerült az ezredhez, Piliscsabára. 1956. október 23-án este az alakulatának kötelékében Budapestre vezényelték karhatalmi feladatok ellátására. Parancsnokuk Solymosi János alezredes, laktanyaparancsnok, aki Bata honvédelmi miniszter utasítására riadóztatott egy harckocsi- és egy lövészzászlóaljat. Elindultak Budapestre, az alezredestől a parancsnokságot az ürömi téglagyárnál átvette Hegyi vezérőrnagy. Közölte: „valószínűleg a Rádióhoz megyünk, mert ott hatalmas tömeg gyülekezik, és be akarnak olvasni valamilyen pontokat a rádióban, amit meg kell akadályozni.” Ahogy odaértek a rádióhoz, Hegyi vezérőrnagy civilekkel történt beszélgetés után gépkocsival eltávozott a helyszínről. A parancsnokság visszaszállt Solymosi alezredesre. Kiadta a parancsot: népre nem lövünk! Átálltak a felkelők oldalára. A Rádió épületéből lövések sorozata zúdult a kinti tömegre és a katonákra. A rádió környéki harcokban, illetve az ekkor elszenvedett sebesülésekben a piliscsabai ezred állományából Albecker Rudolf honvéd (21 éves), Bajkai János honvéd (22 éves), Kőszegi Imre szakaszvezető (26 éves), Králl János őrvezető (22 éves) és Szabó Kázmér honvéd (22 éves) vesztették életüket.
Albecker Rudolf 1956. október 24-én éjjel fél háromkor sebesült meg először, haslövés érte. Ekkor segítettek rajta, bekötözték, és továbbra is maradt az autójánál. Négy órakor újabb találat érte, tarkóján kapott sebet. Nem sokkal ezután meghalt. Szülei 1956. október 26-án értesültek a tragédiáról. Rainer Miklós egészségügyi tiszthelyettes (az ismert esztergomi dr. Rainer főorvos fia) tudatta a családdal. Albecker Rudolfot először a Szentkirály utcai kórház udvarán hantolták el. 1956. november 10-én a Kerepesi temetőben temették el. 1956. november 28-án a rákoskeresztúri temető 18. parcella 2. sor 6. sírhelyébe helyezték át. Az, hogy most mégis Kertváros temetőjében nyugszik, az egy 1957. január 23-án leszerelt sorkatonának köszönhető, nevezetesen Maros Fábiánnak, aki szintén esztergom-tábori lakos volt. Jól ismerte Albecker Rudolfot, közel laktak egymáshoz.
Ő Kecskeméten, a repülősöknél töltötte hároméves sorkatonai szolgálatát. Leszerelési szabadságon, a civil ruháért volt itthon 1956. október 23-án. A szabadság letelte után vonattal ment Budapestre. A vonatot az Északi összekötő vasúti híd előtt megállította két szovjet harckocsi. A vonat utasainak egy része a vágányok mellett gyalog ment be a Nyugati pályaudvarra. Két napot vett igénybe, míg gyalog és „stoppos" teherautókkal kijutott Maros Fábián Monorierdőig. Innét ment vonat Kecskemétre. Közben az alakulat katonáit „szélnek" eresztették novemberben. Hazajött. 1957 januárjában visszament leszerelni, ami január 23-án megtörtént. Már civilként, a leszereléskor hazafelé tartva, bement az óbudai temetőbe. A temetői személyzettől kérte, nézhesse meg az elesett katonák listáját. A rákoskeresztúri temetőbe irányították. Itt a temetés előtt készült halotti fényképről felismerni vélte Albecker Rudolfot. A fénykép hátoldalán a parcella és a sír száma volt olvasható. A fényképet elhozta a családnak, ők egyértelműen felismerték. Édesapja és Ferenc bátyja exhumáltatta, ők voltak jelen a kihantolásnál. Egyszerű fakoporsóban, katonaruhában volt, alatta saját civil ingjében. Ez is az azonosítást segítette. Mindez 1957. február 24-én történt. Február 26-án örök nyugalomra helyezték Esztergom-tábor temetőjében. A jelzett sírhelyen látható sötét színű márvány síremlékét a honvédség állította. Posztumusz alhadnaggyá léptették elő. Göncz Árpád köztársasági elnök a Hazáért és Szabadságért Emlékéremmel tüntette ki. A bevésett felirat: „Albecker Rudolf 1935-1956 alhadnagy a Néphadsereg hősi halottja."
Történetét az „Ismeretlen hősök, piliscsabai fiúk” című könyvből ismertem meg. A könyv az Újhold Kiadó gondozásában 2004-ben jelent meg. Az anyag gyűjtésében, a dokumentumok kutatásban, a nyomdai műveletek rendezésben dr. Deli Árpád, Piliscsaba akkori alpolgármestere volt az irányító. A legnagyobb kutatómunkát a Piliscsabáért Egyesület és tagjai végezték a Magyar Rádió támogatásával. A Piliscsabáért Egyesület emléket állított az 1956-os forradalomban áldozatul esett öt piliscsabai katonának, közöttük Albecker Rudolfnak is, akik életüket adták a szabadságunkért. 2004. október 22-én Budapesten, a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai homlokzatán dr. Seregély István egri érsek, a Magyar Katolikus Püspöki Kar elnöke, felszentelte az emléktáblát, amely az öt piliscsabai fiúnak állít emléket. Az avatón beszédet mondott Wittner Mária szabadságharcos, egykori halálraítélt.

*
Az 1956. október 26-ai Sötétkapunál történt vérengzés áldozatai között esztergom-tábori (kertvárosi) is volt. Bugárdi József 28 éves, kétkezi munkás, fiatal házas. Ő is benne volt a város főteréről induló autóbuszban, illetve a tetején, amelyre tüzet nyitottak a hadosztály parancsnokságáról. A tizennégy halott között ő is életét vesztette. Több nap várakozás után kiadták a holttestet. A család temettette el. Lánya akkor volt egyéves. Tőle tudom a következőket. A 2000-ben kiadott Fakász Tibor: Esztergom 1956-os históriája című munkájában édesapja neve a 26-os és a 45-ös oldalon szerepel. Az utóbbi oldalon hibásan. A nevében szereplő „u” betű helyett „o”van. Sírja Kertváros temetőjében van. Sírhelye: III. parcella, I. sor, 1-2. sírhely. A síremlékén a felirat: „Bugárdi József 1928. 04. 18. - 1956. 10. 26." A Sötétkapunál lévő márvány emléktáblán neve a második helyen olvasható. Itt már helyesen szerepel a neve. Szinte jelképes, a forradalom és szabadságharc első napjaiban vesztették mindketten fiatal életüket, egymástól távol. A temetőben találkoztak, sírjuk egymás mellett van. Albecker Rudolf Budapesten, a rádiónál, Bugárdi József Esztergomban, a Sötétkapunál adta fiatal életét a történelem viharában.

*
A kertvárosi Dely József, nyugalmazott honvéd alezredes, tagja volt annak a tiszti különítménynek - parancsnokuk Pálinkás - Pallavicini Antal őrnagy -, akik végrehajtották 1956 őszén Mindszenty József bíboros, hercegprímás Felsőpetényben, az Almásy-kastélybeli, házi fogságából történő kiszabadítását. Majd a rétsági laktanyába szállítását, ahol a bíboros, hercegprímás az első szabad éjszakáját töltötte. Ezután Dely József 1956 novemberében részt vett a rétsági laktanya személyi állományának és harci technikájának a szovjet hadsereg elleni körkörös védelmének felállításában. Ezekért a „ténykedésekért” Dely Józsefet 1957 februárjában két és féléves börtönbüntetésre, katonai rangjának és katonai jogainak megfosztására ítélték. Az ítéletet az utolsó napig letöltötte különböző börtönökben. Szabadulása után a polgári életben, a dorogi bányaüzemeknél tudott elhelyezkedni gépkocsi-előadóként. Onnét vonult nyugállományba.
Dely József rehabilitációja, előléptetése, katonai jogaiba visszahelyezése a rendszerváltás után történt meg. Kertvárosi családi házában élt. Innét ápolta a történelmi emlékeket, szervezte, tartotta a kapcsolatot a volt tisztekkel, bajtársakkal. Innét járt el a megemlékezésekre, koszorúzásokra, bajtársi összejövetelekre. Büszkén viselte a főtiszti egyenruháját. Az évek során már csak egyedül maradt, mind elhaláloztak mellőle a tiszti különítmény tagjai. (A parancsnokot, Pálinkás - Pallavicini Antalt 1957. 12. 10-én kivégezték). Gyermekei, unokái az ország más részein boldogultak. Életének utolsó éveit Esztergomban, a ferencesek otthonában töltötte. Ott hunyt el négy héttel 90. születésnapja előtt. Temetése 2015. január 15-én, csütörtökön 10 órakor hűvös időben, ragyogó napsütésben Kertváros temetőjében ferences rendi szertartással, katonai tiszteletadással, díszőrséggel, zenekarral, kitüntetéseinek díszpárnán történt bemutatásával történt. Dely József (an.: Agócs Mária, 1925. 01. 27 – 2014. 12. 26) sírhelye: VI. parcella 11-es sor, 8-9-es sír. A katonazenekar a Himnusz hangjaival tisztelgett a temetés kezdetén. Majd gyászzenével kísérte az egyházi szertartást. Az urna elföldelése alatt háromszoros díszsortűz dördült. A temetést a zenekar a Szózat és a Szilencium eljátszásával zárta. Dely József nyugalmazott alezredesnek megadatott a rehabilitáció.

*
Még az én ’56-omhoz tartoznak a kővetkező sorok. A rokonaim közül az unokaöcsém Pápáról 15 évesen távozott nyugatra. Reggel elment iskolába mint minden nap. Másodikos középiskolás diák volt. Édesanyja, testvérbátyja és a rokonok már csak Ausztriából kaptak róla hírt. Kanadában telepedett le. Most is ott él családjával. Kapcsolatom interneten keresztül van vele. A középiskolás, érettségizett osztálytársaim közül hárman távoztak 1956 végén nyugatra. A negyedik osztálytárs a 70-es években disszidált Esztergomból (akkor még így mondták) Nyugat-Németországba, már mint végzett gyermekorvos. Az ’56-osok közül a kesztölci Levicsek Károly Svédországban, a szintén kesztölci Szokolik Sándor Ausztráliában, a piliscsévi Madarász Gyula pedig Kaliforniában telepedett le. Az élőkkel interneten tartom a kapcsolatot. Az érettségi találkozóinkra a 30.-tól kezdődően mindegyikre „hazahoztam” őket. Tavaly volt a 60. érettségi találkozónk. Erre Levicsek Károly már nem tudott eljönni. Elhalálozott. Emlékezetes vele kapcsolatban az 1986-os találkozó. Tőle tudtunk meg olyan részleteket az év áprilisában Csernobilban történt atomkatasztrófáról, amelyek a magyar híradásokban nem jelentek meg.
A tavalyi érettségi találkozó is emlékezetes számomra. Én már az év elején tudtam, hogy a Magyar Nemzeti Levéltár Komárom – Esztergom Megyei Levéltára konferenciát szervez az 1956-os év 60. évfordulójához kapcsolódóan a Szent Adalbert Központban Azt is tudtam, hogy az Ausztráliában élő volt osztálytársam, Szokolik Sándor az 1956-os naplóját Magyarországon az utókorra akarja hagyományozni. Nem tudta kinek. Kért, segítsek. Itt jön össze a két esemény. Én az érettségi találkozó időpontját úgy szerveztem, hogy a két esemény „találkozzon”. Felkerestem dr. Wencz Balázst, a levéltár igazgatóját, az egyik szervezőt. Mindezt elmondtam neki. Megadtam a volt osztálytársam internetes elérhetőségét. Innét már a kettőjük „ügye” volt a konferencián való szereplés. Katalizátorként én meg tettem a tőlem elvárható szervezést. A végeredmény az lett, hogy a konferencián Szokolik Sándor kb. 50 perces előadást tartott családja történetéről, kesztölci emlékeiről, különösen az 1956-os történésekről a településen, a „Kesztölci Köztársaságról” és az ötödik kontinensre érkezéséről. Az előadása végén az Esztergomban működő Komárom – Esztergom Megyei Levéltárnak ajándékozta az 1956-os naplóját. A napló a Kesztölcről történő indulással kezdődik és 1957 tel fejeződik be, amikor Ausztráliába érkeztek. A napló magyar nyelvű. Szokolik Sándor részt vett szülőfaluja, Kesztölc, 2016. október 23-án este az ottani kultúrházban az évfordulós megemlékezésen és a szabadtéri koszorúzáson. A kultúrházban rövid visszaemlékezése után a település polgármesterének – Vöröskői Istvánnak – átadta naplójának hiteles másolatát és nagyapja I. világháborús naplóját, amely szlovák nyelven íródott. A magyarra fordítást ő maga végezte. A polgármester örömmel vette az írásokat, és bejelentette, a dokumentumokat a könyvtárban helyezik el. Itt mindenki hozzá tud férni. Ennek előzetes szervezésében nem vettem részt. Csak személyesen voltam jelen rajtam kívül még három volt gimnáziumi osztálytárssal. Azok jelenlétét én szerveztem. Ezzel zárul az én ’56-om.

A képet a szerző készítette, annak jobb oldalán Szokolik Sándor, a többiek az őt elkísérő osztálytársak a kesztölci ünnepségen.
 

Az oldalt készítette:

Elérhetőségek

Telefon: +36 30/911 49 65

E-mail: info@evid.hu

Olvasói Levelek: olvaso@evid.hu

Impresszum

Esztergom és Vidéke - Társadalmi és Kulturális Folyóirat

  • Kiadó: Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület
    Címe: 2085 Pilisvörösvár, Szent János u. 8.
    Kiadásért felelős: Ruda Gábor
     
  • Főszerkesztő: Filemon Béla
  • Szerkesztők:

               Németh Gabriella
               Szűcs Katalin
               Horváth Gáborné
               Tátyi Tibor