A hamisító ember

Írta: Czirok Péter 2016. november 05. szombat, 17:49
Rate this item
(0 szavazat)

gal.png - 127.86 KbVagy nagyon nyers és egyszerű fordításban Homo Malleator, ha tudományosabban akarjuk megnevezni. A modern kor egyik legnagyobb bűne talán a sorozatgyártás, mert mellékterméke a lélektelenség: semmi sem egyedi. A huszadik században már a gyilkolás is csak egy sorozatgyártott termékké silányult. Pedig az univerzumban az erózió megállíthatatlan. Az ember ostoba, és mindig csak akkor reménykedik, amikor a leginkább cselekednie kéne, mert, ahogy Hamvas Béla is megmondta: a pokolnak nincs feneke, benne a zuhanás örök.

Amikor már azt hiszi az ember, hogy rosszabb már nem lehet, az nem annak a jele, hogy elértük a mélypontot, hanem azt, hogy hozzászoktunk a helyzethez, és ideje újra körülnézni. Ma már minden sorozatgyártva van: a cipőtől, a véleményen, az ételeken, narratívákon át az ideológiákig minden – ez egyáltalán nem újdonság. Generációk nőttek fel ebben az életstílusban, értelem- és törvényszerű volt, hogy adaptálódni fogunk, és mi is átvesszük egyéni szinten.
A mai ember súlyosan függő és súlyosan stresszes. Kétségbeesetten fel akar tűnni, úgy hajszolja saját népszerűségét, mintha valaki fizetne neki érte – még akkor is, ha nem fogyaszt közösségi médiát. Függ a saját ego-jától: villogtatni akarja, legyeztetni, áhíttatni. És mostanában lép át abba a viselkedéskultúrába, ami régen teljesen elítélt volt: a szellemi termék hamisításának kultúrájába. A nyomtatott sajtó lassan megszűnik az archívumokkal együtt – de az Orwell-effektus, a köpönyegforgatás olyan magas szintje, amikor perceken belül nemhogy véleményt, hanem életfilozófiát vált az ember csak azért, hogy igaza legyen, miért csak a politikusok privilégiuma legyen? Egymás szellemi termékeit lopva, másolva, majd utólag vízjelezve sajátként kitenni a közösségi médiára – népszerűségre vadászva, pontosan ugyanúgy, mintha ő maga is politikus lenne.
A politikailag korrektség fűnyíróként darálja le az emberek fejét – nem vettük észre, hogy mindent lehet fegyvernek használni. Amikor megalkottuk, naivan azt hittük, hogy a kulturális anarchia jobb, mint a kulturális elnyomás és kizsákmányolás. Mindkettő ugyanannyira káros, és tudhattuk volna előre, hogy a szabad véleménynyilvánítás büntetésével, kirekesztésével és szalonképtelenséggel megbélyegzésével az emberek nem válnak egy csapásra toleránssá, jólneveltté, tájékozottá, megfontolttá, csak idegesebbé és frusztráltabbá – mert valójában elnyomjuk őket.
És bár lehet, hogy az ellenkező hatását érte el, a polkorrektség egy dolgot elért: egyenlően gonosz lehet mindenki. Nem is gonosz, keveseket érdekel a világ annyira, hogy gonosz legyen. Egyenlően netes troll lehet bárki, bárhol az életben: ha védünk egy csoportot, előtör belőle az a %, akik mást se vártak, mint a hatalmat, amivel vissza lehet élni – de ők érinthetetlenek, mert hát védjük őket; védeni kell.
Akik tudtak ehhez alkalmazkodni, rájöttek arra, hogy kulturális anarchia van – bárkinek be lehet szólni, amíg azt polkorrekt módon tesszük: ha valaki például védett csoportba tartozik, még mindig bántható politikai megbélyegzéssel, például lefasisztázással. Teljesen mindegy, hogy igaz-e, ha eleget mondom, az emberek elhiszik, pláne, ha még álértelmiségi köntösbe is bújtatom. És még csak ötletesnek sem kell lenni hozzá: lenyúlom a netről más okfejtését, képeit, véleményét, icipicit beleírok-módosítok itt-ott, és kész. Ezt érte el az internet és a polkorrektség okozta kulturális anarchia: mindenkiből netes házmester-troll lehet, bárkit, bárhol és bármiért lehet gyalázni, alázni, taposni és mocskolni.
És mi lenne ez ellen a megoldás? A véleményterror? A cenzúra? Nem-nem. A pokol azért pokol, mert nem jön el soha, de benne élünk, nem élünk benne, és bármikor eljöhet – mindezt egyszerre. És azért pokol, mert kívülről várjuk a segítséget. Az ember csak önmaga által mehet be a pokolba, élheti azt meg, és jöhet ki onnan. Pont ez a lényege: hogy ne létezzen fizikailag. Ha fizikailag létezne, behatárolható helye lenne, ahová halál után menthetetlenül bekerül a bűnös lélek, akkor Istennek baromi könnyű dolga lenne. Az örök kárhozattól rettegve mindenki hirtelen igazhívővé válna.
Nem, a pokol mindig földi – ez fertőzte meg a társadalmat és annak minden aspektusát, így az internetet is. Az ember a kárhozattal való fenyegetést megelégelte, mint ahogy a folyton vert kutya egy napon visszaharap, és eljött a felvilágosodás. Annyira elege lett a fenyegetettségből, hogy azt mondta: „látni akarom én azt a poklot, ha ennyire ijesztő!” – és megalkotta magának. Ma már a megváltás pénzért van, mint annak idején, amikor kitalálták a búcsúcédulákat, csak most már jól látható táblákon hazudjuk magunknak ugyanezt, és mindenre ráprojektálva.
Rá kéne jönni arra, hogy az, amit annyira keres a mai ember – az a tulajdon lelke, spiritualitása. Az a kis isteni darabka, az a kis plusz szériatartozék, ami alkotásunkkor járt a csomaggal. Amíg erre nem eszmélünk rá, addig étellel, itallal, ruhával, lájkokkal, szexszel, körömlakkal, sorozatokkal, alakformálással, ezotériával, mamagésákkal fogjuk kipótolni ezt a lyukat.
A világ lelke hamarosan felébred, és hangosabb lesz, mint valaha – ez kérdés felett áll, az eldöntendő más: hogyan fogja az ember megélni? Éljenzéssel, fellélegzéssel vagy vérrel és polgárháborúval?

Az oldalt készítette:

Elérhetőségek

Telefon: +36 30/911 49 65

E-mail: info@evid.hu

Olvasói Levelek: olvaso@evid.hu

Impresszum

Esztergom és Vidéke - Társadalmi és Kulturális Folyóirat

  • Kiadó: Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület
    Címe: 2085 Pilisvörösvár, Szent János u. 8.
    Kiadásért felelős: Ruda Gábor
     
  • Főszerkesztő: Filemon Béla
  • Szerkesztők:

               Németh Gabriella
               Szűcs Katalin
               Horváth Gáborné
               Tátyi Tibor