Egy nap és az élet II.

Írta: Czirok Ferenc 2011. október 06. csütörtök, 11:49
Rate this item
(4 szavazat)

 haib.jpg - 8.30 KbKözjáték Lou Kuan-taj vidékén


A mester hallotta ugyan az őr kérő, tisztelettel telt hangját, továbbra is előre nézett nyugat felé, amerre a nap útja halad. Tudta, mennie kell, de közben nem veszhetnek el a gondolatok sem, és Lou Kuan-taj megfelelő hely erre. Így papírra kerültek a beszélő, képes jelek: „Járjuk az Utat, mert az Út / nem esik egybe önmagával / Név követ Nevet a Név / valamely változatával/ mondják semminek / Ég föld kezdetét /” (Karátson Gábor ford.). Az udvarias őrszem figyelőhelyére épült a lou kuan-taj-i templom hold-kapuja, rajta a felirat: „Nézz ki innét, és tisztán fogsz látni.” (Martin Palmer: Jézus-Szútrák, ford. Szemere Zsolt).

Ha még nincs, akkor sürgősen fel kell építeni a magunk hold-kapuját. Ha máshogyan nem hát lélekben. Nyugat felől visszanézve üzenet a tao te king írójának: a legszelídebb akarat is/ eltakarítja a sarat/ Süt örökkön a nap is/ Őszinte alázattal miként/ a szél fúj, eső esik/ tárd ki karod őfelé és/ öleld magadhoz/ elültetted a magot/. Vajon hitünk marcangoló kérdései után mi marad még?


Szeretni kéne,
Vagy vén erdei úton
Toboznak lenni.

 

Illatban és ragyogásban


Gyermekkorom régi városában, a táti út végén, szemben a gyárteleppel volt egy nagy rét. A városiak szavával „Borjúmező” volt a neve, mert még a hatvanas évek elején is oda hajtották ki a gazdák jószágait legelni. Volt ismeretségi körömben, aki a táti utat ezért gúnyosan, csak „Tehénkörútnak” csúfolta. A jól trágyázott mezőn azután szebbnél szebb virágok nyíltak, és pompázatos csokrokat lehetett szedni a nyári-őszi névnapokra. A „telepített aknákra” viszont valóban vigyázni kellett! Apám, aki az ötvenes évek elején a Jugoszláv határnál teljesített szolgálatot, így nevezte a fűben lapuló tehénlepényeket. De mindenért kárpótoltak az egyszerűségükben is szépséges vadvirágok, amelyekkel – anyám helyett – az engem nevelő Nyitrai nagyanyámat leptem meg gyakorta. Ezek a virágnevek még verset is formálhatnak: kakukkszegfű, pipacs, imola/ zörgőfű, margitvirág, csorbóka/ galaj, csenkesz, gólyahír. Bódító, édeskés illatával a tejoltó galaj volt a kedvencem, amelyet a tehenek lelegeltek, és illatossá tette a tejüket. Formájával a bujdosó mák, azaz a pipacs nyűgözött le, míg eleganciájával a margaréta, a margitvirág hódított meg. Napokig virítottak a vázában, amelybe öreganyám egy csipet sót és cukrot is tett. Meghálálták a gondoskodást és illatukkal betöltötték a lakást.


Nyártól lángoló
Réten virágözön várt.
Emlék illatok.
 

Vízpartok mentén


Túl a Rákos-patakon, Rákoscsabán születtem, anyai nagyapám házában, a nappali lépcsőfeljáró felé eső sarkában. Csillagok alatt/ fogant szerelemgyerek/ vagyok a földön/. Három hónapos voltam, amikor az első ötéves terv második évének egy forró augusztusi napján anyám hóna alatt Esztergomba kerültem, a Duna jobb partjára, az érseki város addigra megfélemlített közösségébe. Itt nőttem, növekedtem, a víz itt vált életelemmé számomra, amiben úsztam, a csonka hídról a roncsok közé ugráltam, eveztem egy párban, két párban, kormányos négyesben, nyolcasban. Átéltem félelmes árvizeket, sokszor sétáltam kettesben valamelyik hídon át a szigetre, olykor a Szenttamás zegzugos, meredek utcáin vagy a várhegy ódon kövei közt, szerelmesen. Onnan néztük a szelídnek tűnő, de minden évben a maga áldozatát szedő folyót. A törött hídgerinc végén értetlenül bámultunk a másik – külfölddé tett - oldalra a nagy sodrású vízen. Anyám ’56-ban elment, majd átrepült a Nagy vízen. Ma nem messze él a Rio Grande-tól. Én pedig túl az Óperencián – az Ober Enns-en – Zell am See-ben. Ahol szeretek minden évszakot, de legszebb itt a magas hegyek közt számomra az ezerszínű, a napsugarát ajándékként ontó ősz a rozsdavörös lombhullató fenyők között, vagy az eget tükröző mélykék, hideg vizű tó partján, ahol emlék és valóság: víz mosta parton/ lelkem nyugalommal telt/ végtelen idő/. Egyik, késő őszi barangolásom során találkoztam a rám is váró elmúlással, lábam elé nézve egy haiku „hevert” a tavat kerülő ösvényen.


Tóparti úton,
Dérlepte tarkalepke
A hideg földön.

 

Mindennap


Számomra magyar szóval indul a nap, hallgatom a rádiót, amíg nem indulok a munkába. Január 16-ig kettőt-hármat is hallgathattam. Meghallgatom persze a helyi híreket és az időjárást is, hogy tudjam „merről fúj a szél”. A lendvai Muravidéki Magyar Rádiót is lehet néha fogni. Azóta sajnos megszűnt a Magyar Katolikus Rádió középhullámú adása. A rádió szava mellett lehet dolgozni a konyhában – itt fogható szerencsére legjobban az adás - nem kell hely és időrabló drága eszközt vásárolni, képernyőt bámulni. Sajnálom, nagy kár. Minden elveszett szóért, és lehetőségért kár. De nem károgok, hiszen közeleg a tavasz még a hó hátán is, és ilyenkor nem a varjak károgása, hanem a kert cinkéinek, rigóinak friss éneke a mérvadó. Hiába van még hideg, a jövőről gondoskodni kell! A napfény első hívó, bíztató szavára előbújik a szerény hóvirág, sokaságával a libatop, bolyhos lila virágával a kökörcsin és a ragyogó fű zöldje már nem sárgul el a még nem ritka reggeli fagyoktól sem. Az aranyeső, a liliomfa, a gyümölcsfák rügyei nedvesek és duzzadtak a nász előtt. Vakmerő nappali kóborlásba kezdenek szerelmes láztól égő szemmel a szomszéd macskák. Eljön hamarosan a rég várt, léleküdítő jóidő. Amikor: márciusi nap/ fényétől, jajszó nélkül/ elmúlik a hó. És egyszerűen örül az élet, „mert él és élni akar”. Rejtekükből pillangókat csal elő édes melegével a tavasz meleget hozó fénye.


Cinke örül a
Napnak. Egy kutya ugat.
Virág szirom hull.

 

Séta közben


A fákról talán tudok mesélni neked. A kíváncsian helyét kereső magról, nedves gödrében kicsírázóról, majd a gyorsan növekvő, széllel hetvenkedő husángról, a gyökerek terjeszkedő erejéről, a törzsek büszkeségéről, és a kibomló, üdén zöldellő levelek öröméről, a pillanatról, ahogyan zöldarcukat istenük, a nap felé fordítva teszik a dolgukat, énekük valami szél zengette furcsa dallam: a fenség és jóság dala. Benne van különös énekükben minden, a kéreg védelme, ágak ölelése, lombok suttogása, viharral imbolygó tánc a szélben, és a halál törzset szakító reccsenésének szörnyű jajszava, amivel búcsúzik a fa fénytől, élettől, madárfészektől, harkály gyógyító kopogásától, hogy újra része legyen a nagy körforgásnak. Abban az új életben tápanyaga lesz gombáknak, hangyáknak, odú lesz talán egy borznak, védelem nyúlnak vagy rókának. Eső áztatja, nap égeti, hó oldja, szél hordja szét. Továbbra is segíti az életet.


Völgyünkben kéklik
Az est. Kitzsteinhorn csúcsán
Búcsúzik a nap.

 

A hosszúfal mentén


Japánban még nem jártam, de egy munkámhoz kapcsolódó tanfolyammal eljutottam tavaly Kínába. Hol tea csurrant/ apró csészémbe sárgán,/ mosolyba szőve./ Egy összetettségében, sokszínűségében gazdag ország, ahol az űrtechnika együtt él az utcán gépe mellett alvó köszörűssel, az új autók áradata a Mao egyenruhás, hosszú szivacs ecsettel a parkok kövére versek és mondások idézeteit festő nyugdíjasokkal. A nap ereje hamarosan felszívja a bölcs gondolatokat, mintahogyan elviszi a szél az indiánok homokkal festett képeit, mégis velünk maradnak örökre. Népművészetüket és hagyományukat szeretettel és tisztelettel ápoló népet ismertem meg a kínaiakban, akik a globalizmust is meg fogják emészteni, mint négyezer év óta mindent. Most a harmincegy szótagos tanka következzék, amely két sorral hosszabb, mint a haiku, címe: teljesség.


Harmatcsepp mélyén
Egész mindenség ragyog
Csillagok fényén.
Bennetek otthon vagyok,
Részeként az egésznek.

 

Nagyfal II.


A kínai nyelvészek 55, saját nyelvet beszélő nemzetiséget különböztetnek meg a hatalmas országban. Ebben van az erejük is, ahogyan ott mondják: „a nagy fa felfogja a szelet”. Kína sok népe egyikének, az Ujgurok nemzettudatában helye van a sok nyugatra elment népcsoport között a magyarnak is, írja Bárdi László Kínáról szóló könyvében. (Bárdi László: Kína, Alexandra, 2007.) Egy utcai átlagember, amikor megtudta Bárdi professzorról és társairól, hogy magyarok, így szólt: „Összetartozunk – tudniillik az ujgurok és magyarok – mint a kéz két ujja” -, s mutatta hozzá magyarázatképpen a kezét, a kinyújtott mutató- és a középső ujját. Majd a tenyerembe rajzolta az évszámot: „de ti kétezer éve elcsavarogtatok nyugatra” egészítette ki előbb közölt ismeretét.” Így én az „elcsavargottak” kései utóda a közös múlton merengve ballagok egy pekingi parkban, át a szél hegyen, a napfényben ragyogó fehér sztúpa irányába vezető lépcsőkön. Elgondolkodom az ujgur férfi szavain. Milyen jól tudják ezt! Így tanulják az iskolában? Az Árpád-házi királyaink még besenyőket, kunokat, jászokat, tehát testvérnépeket és szászokat telepítettek az országunkba, majd vérveszteségeink miatt – a magyar királyi koronát is viselő Habsburg uralkodó ház által – már tudatosan, nyugatról, délről, keletről közénk telepített idegenekkel kevert népünk már nem érzi ezt? Szégyen ázsiai származásunk, szégyen lenne keletről származni? De dorombon játszani, citerázni a stájer Alpok között, helyi hagyományként tekinteni a májusfára a Fekete-erdőtől Bécsújhelyig, vagy karikás ostort durrogtatni Tirolban nem szégyen? Hogyan kerültek ezek a dolgok oda? Talán a félelmes hunokkal, elfelejtett avarokkal, lenézett magyarokkal?! Ha igen, akkor mi is adtunk valamit a németek lakta területek kultúrájának. Igen, keletről érkeztünk, mint a kínai áru. De ott, például Kínában olcsón legyártatni árucikkeket, és utána visszahozni Európába, Amerikába majd tíz-hússzoros, vagy százszoros áron eladni nem szégyen? Az ugyanazon a gépen reggel hattól este hatig gyártott termék „világmárka” (értsd: a pénze erejével reklámjain keresztül ránk beszélt „kizárólagosan legkiválóbb” terméke a gyártónak, csak ezt vedd, és csak tőle, lehetőleg minél többször, ne kételkedj, és a másik árujára rá se nézz!) Majd utána az ott képzett szakember, ugyanolyan gépen már hamisat gyárt? Mert úgy érzi a kínai termelő, hogy eleget kerestek a „hosszú orrúak” ahogyan minket hívnak (ez sem szebb, se csúnyább, mint a „ferdeszemű” meg a „sárgalábú”, általunk használt jelzők!) Bizony, ezen vagy azon a terméken volt haszon eddig is! Az áprilisi szél felkapta kétkedő gondolataimat, mint a fákról a virágok gyenge szirmait, és széjjelfútta a pekingi tavaszban.


Császári kertben
Vöröslő nap utat fest
Szeles tavaszban.

 

Esti dal


A munkának vége, bezárom a kaput. Az útszéli tócsa vizét már vonalasra szerkeszti hideg vonalzójával az esti fagy. Reggelre kopogni fog. Kékesszürke csend van, felkelt a hold is, most az ő világa jön a távoli csillagok előtt, akik diszkréten hátrahúzódva várnak. Eszembe jut egy nyári kép: vizes hordómban/ sápadtan táncol a hold./ borom is fogytán./ Hideg van, a vizes hordóra nincsen még szükség, hogy összegyűjtse az esővizet, borom is van elég a pince hűvösén. De a hold az él, lopott fényével büszkélkedve járja útját az égen, és olyan mintha ő sugározná az egyre növekvő hideget. Egy napnak megint vége. Lassan imára szólít a csend és a hála. Ginkófám tövében fehérlő japán kőlámpásom mellett halkan, hálával telve suttogom: köszönöm élet, köszönöm.


Hold fényétől vált
Ezüstté az út, sápadt
Árnyak nyújtóznak.

Esztergom és Vidéke Folyóirat

Átkelő Folyóirat

Látogatói Statisztika

664667
Mai napMai nap14
TegnapTegnap109
A hétenA héten776
Ebben a hónapbanEbben a hónapban2808
ÖsszesÖsszes664667

Az oldalt készítette:

Elérhetőségek

Telefon: +36 30/911 49 65

E-mail: info@evid.hu

Olvasói Levelek: olvaso@evid.hu

Impresszum

Esztergom és Vidéke - Társadalmi és Kulturális Folyóirat

  • Kiadó: Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület
    Címe: 2085 Pilisvörösvár, Szent János u. 8.
    Kiadásért felelős: Ruda Gábor
     
  • Főszerkesztő: Filemon Béla
  • Szerkesztők:

               Németh Gabriella
               Szűcs Katalin
               Horváth Gáborné
               Tátyi Tibor