Rate this item
(6 szavazat)

 haa.jpg - 14.49 KbImmár tíz év telt el azóta, hogy megvalósult az esztergomiak és a párkányiak évtizedek óta dédelgetett nagy álma, a Mária Valéria híd, a mi Hidunk. Merthogy a Duna két partján élőknek az a szó, az a fogalom, hogy híd – teljesen magától értetődően – ezt a bizonyos mérnöki alkotást juttatja eszébe. Érdemes azonban feltenni a kérdést: azon túl, hogy immár egy évtizede biztosított a „száraz lábbal” történő átjárás a két part között, vajon meddig jutott a két város egymás megismerésében, a kölcsönös közeledésben? Összenőtt-e már az, ami úgymond összetartozik?

Talán kezdjük a kérdés megválaszolását egy kis történelmi áttekintéssel. A Mária Valéria híd második világháború idején történt felrobbantása a majdhogynem teljes elszigeteltséget vonta maga után a két városban. Míg Esztergom a régi rendszerben egyházi központos múltja miatt szenvedett, és szoríttatott a perifériára, tudatosan visszafejlesztve a várost a „felsőbb szervek” elképzelése alapján, addig Párkány egyfajta „csücsök”városként, az egykori Csehszlovákia legdélebbi településeként tengette mindennapjait. Esztergomhoz hasonlóan az elvtársak Párkánynak sem szántak nagy jövőt, nem igazán került sor itt jelentősebb beruházásokra, talán az egy – azóta már bezárt – papírgyárat kivéve. Mindkét város azonban sikeresen túlélte a szocialista évtizedeket, Esztergom köszönhetően talán Budapest közelségének, Párkány pedig igen kedvező fekvésének: fontos vasúti csomópont, Duna melletti fekvés.
Az 1989-es fordulatot követően joggal remélhette mindkét település, hogy a dolgok jobbra fordulnak majd. Az esztergomiak minden bizonnyal abban reménykedtek, hogy gyönyörű, nagy történelmi múltú városuk megindul a töretlen fejlődés útján, és visszakapja egykori dicső fényét. A párkányiak többsége meg azt várta, hogy Szlovákia déli részét is méltó módon bekapcsolják az ország vérkeringésébe, a híd megépülésével pedig az eddig „elérhetetlenül közel” fekvő Budapest is végre elérhetővé válik, továbbá, hogy megnyílik az eddig lezárt út dél felé. Ha az 1989 óta eltelt időszakot vizsgáljuk, akkor vitathatatlan, hogy mindkét városban bizonyos fejlődés kezdődött, a híd megépülése után pedig a két – eleddig egymástól elzárt – part is közelebb került egymáshoz.
Ha azonban a jelenben nézünk szét, akkor azt érezhetjük, mintha megtorpant volna valami a közeledési folyamatban. Az esztergomiak nevében nem szeretnék nyilatkozni, de azt mindenképpen tapasztalom, innen, Párkányból nézve is, hogy határozottan megrekedtek a dolgok a királyvárosban. Hogy ennek mi az oka, ezt Önök, kedves esztergomiak, bizonyára jobban tudják. Mindenesetre a szívem fáj, ha a félbehagyott szállodaépítkezéseket látom, ha a göröngyös, „bokaficamító” járdákon jövök-megyek, vagy a vasútállomás, esetleg a buszpályaudvar környéki sivárságot, eldobált szeméttel tarkított lepusztultságot látom. Nem így képzeltem el kedves városomat, nem ezt a jövőt láttam magam előtt annak idején, amikor még számoltam, hogy hányadszor megyek át megilletődve a régi-új hídon, kíváncsian fedezve fel Esztergom egy-egy kevésbé ismert részét, utcáját.
Párkányban sem az következett be, mint amit vártunk. Elsősorban is nem sikerült jelentős számban munkahelyeket teremteni, mivel egyetlen nagyberuházó sem települt meg a városban. Ez annál is furcsább és érthetetlenebb, mivel – ahogy már azt feljebb írtam – nagyszerű fekvése van Párkánynak, egy, a városba először ellátogató ember is úgy vélné, hogy töretlenül fejlődik a város. Itteni lakosként számomra felfoghatatlan, hogy 2001, tehát a híd megépülése óta, miért nem kapcsolódtunk be abba a vérkeringésbe, melyet Budapest közelsége nyújt? Miért nem használtuk ki azt az egyszerű tényt, hogy a magyar főváros, egyszersmind a Kárpát-medence központi és legnagyobb városa tőlünk alig 50 kilométerre fekszik? Miért nem próbálta az akkori városvezetőség jobban bekapcsolni a várost Esztergom és a már említett Budapest „kisugárzási körébe”? Miért néztük, nézték az illetékesek tétlenül, ahogy a szlovák nemzetállam kiépülésével a déli, többségében magyarok által lakott területeket – így a mi régiónkat is – egyre mostohábban kezelik és egyre inkább háttérbe szorítják? Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ne tudtunk volna sokkal jobban „összekapaszkodni” Esztergommal és érdeklődésünket elsősorban inkább délre, Budapest irányába vetni! Véleményem szerint bűn volt kihasználatlanul hagyni a földrajzi adottságokat, és azt a páratlan természeti környezetet, mely körülvesz bennünket.
Szóval, itt állunk mi, esztergomiak és párkányiak egy nagyon szép híddal a kérdőjelekkel teli jelenben, és egy ettől is kacifántosabb jövőképpel. Közben meglehetősen nehezen találunk egymásra, ami nem is csoda, hiszen meglehetősen kevés olyan dolog indult be az elmúlt tíz évben, mely a hétköznapi közeledést jobban elősegítette vagy meggyorsította volna. Hogy milyen konkrét dolgokra gondolok? Terveztek például egy régiós telefonkönyvet, sőt autóbusz- és vonatmenetrendet. Beszéltek egy több kötetes kiadványról, mely a régió történetét, természetföldrajzát, népművészetét dolgozta volna föl. Alig van együttműködés a két város oktatási intézményei közt, pedig egy olyan generáció nő fel mostanában, melynek a híd megléte már magától értetődő dolog, és olyan fiatalok, akiknek az ajkát egyre ritkábban hagyja el a komp szó. Az esztergomiak többsége talán csak a párkányi vendéglőket és a termálfürdőt ismeri behatóbban, míg a párkányiak a szerdai és pénteki, túlparti nagypiacról tudnának bővebb információkkal szolgálni. Na és ne feledkezzünk meg azon párkányiakról és környékbeliekről sem, akik az esztergomi ipari parkban, a kórházban, vagy egyéb más intézményekben találtak munkát és megélhetést. Nekik azonban minden bizonnyal vajmi kevés lehetőségük és idejük van arra, hogy a két part közelítési folyamatában oroszlánrészt vállaljanak.
Persze, hivatalos szinten működik az együttműködés, lásd regionális napok, közös hídünnep, de ezek eléggé – hogy úgy mondjam – „protokollszagúak”, és inkább a „megterveztük, megcsináltuk, hurrá, kipipálva” kategóriát erősítik, gyengébb hatásfokkal a valós hétköznapi szintre. Egy jelentős dolog mégiscsak az eszembe jut e sorokat írva: a párkányi kábeltévé-hálózaton egy ideje már fogható az esztergomi KTV műsora, amit viszont nagyon fontos, pozitív lépésként tudok elkönyvelni a hétköznapi közeledésben, egymásra találásban. Több ilyen lépésre lenne szükség, de ebben élen kellene járnia a két város vezetőségének is! Véleményem szerint ki kellene már dolgozni egy közös jövőképet, a két városi hivatalnak el kellene kezdenie az együttműködést, rendszeres – legalább havi – időközönként le kellene egymással ülnie a két polgármesternek, mert nem hiszem, hogy ne lenne megbeszélnivaló! Ne szorítkozzunk csak a hivatalos, félig-meddig közösen szervezett fesztiválokra, ilyen-olyan ünnepekre, hanem igenis kezdjenek már el végre régióban és regionálisan (is) gondolkodni az illetékesek, elsősorban a két önkormányzat!
Szorít ugyanis és sürget az idő. Válságos időket élünk, fogy a pénz – legalábbis hétköznapi szinten és az emberek zsebében –, úgyhogy tényleg a legfőbb ideje lenne elkezdeni a regionális gondolkodást, a két parton élők minél szorosabb összefogását segíteni, és az Ister-Granum Eurorégió nemes eszméjét a mindennapokba is belevinni. Ebben pedig a két város vezetőségének – nem győzöm hangsúlyozni újból – élükön a polgármesterekkel, kellene egyfajta hajtómotorként, katalizátorként működniük.

Tátyi Tibor

Tátyi Tibor

Tátyi Tibor a brünni egyetemen végzett történelem és magyar szakon. Korábban általános iskolában és középiskolában tanított, jelenleg szerkesztéssel és fordítással foglalkozik. Pedagógiai és irodalmi jellegű írásai a szlovákiai magyar pedagógusok és szülők folyóiratában, a Katedrában, a Hogyan Tovább? című lapban, az Átkelőben, a Prágai Tükörben, továbbá az Új Képben - vajdasági magyar pedagógusok lapja - jelentek meg. Párkányban él.
 

Az oldalt készítette:

Elérhetőségek

Telefon: +36 30/911 49 65

E-mail: info@evid.hu

Olvasói Levelek: olvaso@evid.hu

Impresszum

Esztergom és Vidéke - Társadalmi és Kulturális Folyóirat

  • Kiadó: Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület
    Címe: 2085 Pilisvörösvár, Szent János u. 8.
    Kiadásért felelős: Ruda Gábor
     
  • Főszerkesztő: Filemon Béla
  • Szerkesztők:

               Németh Gabriella
               Szűcs Katalin
               Horváth Gáborné
               Tátyi Tibor